5.

973 46 3
                                    

A hétvégét a házba zárkózva töltöttem. Szerencsére OJ annyira kiütötte magát a bulin, hogy semmi kedve nem volt haverkodni. Főleg nem így, közeledve a félév közepéhez, amikor dolgozatokat írattak. OJ úgy viselkedett, mint egy ötéves, de az egyetemet meglepően komolyan vette.

Hétfőn a kabátom kapucniját az arcomba húzva rohantam a buszmegállóba. Általában gyalog tettem meg a rövid utat az egyetemi épületig, most azonban nem mertem kockáztatni. Egy lopott pillantást vetettem az óriásként terpeszkedő téglaépületre. A redőnyök le voltak engedve, egy fekete luxusautó parkolt az út szélén. Még a buszmegállóban is a házat csekkoltam, egészen addig, amíg meg nem érkezett a tömött busz.

Végigszenvedtem az első órámat, majd újra buszra szálltam és a városközpontba mentem. Egyszer elkísértem Deja-t póthajat venni, ugyanabba a fodrászüzletbe mentem. Őrültséget készültem tenni, de annyi józan eszem maradt, hogy rendesen csináljam. Szerzeményemmel a legközelebbi drogériába fordultam, ahol minimum húsz percet töltöttem a hajfestékek válogatásával.

Éppen a rézvörös és a gesztenyebarna között vaciláltam, amikor idegen szavakra figyeltem fel. Nem számítottak Londonban a turisták különlegességnek, így csak egy röpke pillantást szenteltem nekik. Aztán mellém léptek és hangosan kacagni kezdtek az őrült színű hajfestékeken. Akkor jöttem rá, hogy kik ők, amikor felismertem, hogy olaszul beszélgetnek. Őket láttam Sebastian és Mario társaságában a bulin. Mélyen lehajtottam a fejemet, és csak imádkozni tudtam, hogy ők nem ismertek fel engem. Találomra felkaptam az egyik dobozt és a kasszákhoz rohantam.

A hétfő volt az egyetlen olyan napom, amikor hamarabb végeztem, mint Deja. Így hát az ebédet kihagyva, rögtön hazamentem, és hívtam Chloét, aki megígérte, hogy nemsokára megérkezik. Addig is átolvastam a festék útmutatóját. A hajamat egy YouTube videó alapján apró copfokba fogtam, hogy könnyebben lehessen majd levágni őket.

A tükörben bámultam copfos önmagamat és hallgattam az őrült szívverésem. Valami azt súgta, hogy tényleg hülyeséget csinálok, de elnyomtam magamban ezt a hangot. Nem okozhatok újra fájdalmat neki, győzködtem magamat makacsul. Nagyot ugrottam, amikor felberregett az ajtócsengő. A szívem szaporán verni kezdett. Chloé sosem csengetett volna, adtunk neki kulcsot. Kőszoborrá dermedtem, a csengő meg csak berregett és berregett. Nem mozdultam, a konyhapult mögül bámultam az ajtót és vártam. A csengő hirtelen elhallgatott, helyette Chloé vidám cseverészésére lettem figyelmes és egy mély baritonra, ami nagyon ismerősen csengett. Nem tudtam kivenni a szavaikat, csak az intonációból állapítottam meg, hogy elköszönnek. Kulcs fordult a zárban és berobbant Chloé, kezében a táskájával és egy dzsekivel.

- Miért nem nyitottál ajtót? - Csípőre tett kezével és összehúzott szemöldökével maga volt a szemrehányás megtestesülése. Lesütöttem a szemeimet és a körmömet kezdtem piszkálni. - Mi lett volna, ha a postás az? Hm?

- De nem az volt - vetettem ellent.

- Nem, de lehetett volna - kötötte az ebet a karóhoz. - Nem bújkálhatsz a lakásban örökké.

- Nem, ezért is vagyunk most itt - húztam magam elé a bevásárlószatyrot, benne a festékkel és az ollóval.

- A frizurádból ítélve, kurva nagy hülyeségre készülsz, amiben nem biztos, hogy segíteni akarok.

- Ne már, Chloé! Egyedül nem megy!

- Oké - sóhajtott fel tehetetlenül és három lépéssel a pult másik oldalán termett, velem szemben. - Rézvörös? - emelte ki fintorogva a festékesdobozt. Elnevettem magam. Chloé haja ír felmenőinek köszönhetően szőkésvörös színben pompázott, amit mélységesen utált, így mindig mélyvörösre festette. - Na jó, kezdjük. Hozz egy törülközőt, amíg én ezt összekeverem - utasított, én meg engedelmesen elrobogtam a fürdőszobába. Egy ócska törülközőt terítettem a vállamra, amit általában takarításra használtunk. Barátnőm jelent meg az ajtóban, egy bárszéket húzva magával, amit aztán a szoba közepére állított és lenyomott rá. Az ollót csattogtatva kritikusan mustrálta a copfjaimat, majd az összes gumit lentebb húzta, valamivel a vállam alá és egy vonalba igazította őket. - Készen állsz? - nézett rám a tükörben. Nagyot nyelve bólintottam és összeszorítottam a szemeim. Hallottam, ahogy az olló elnyisszantja a hajszálaimat, aztán mintha könnyebbé vált volna az egész fejem. Egy tincs az ölemben tartott kezeimre hullott. Kinyitottam a szemem és megfogtam a hosszú tincset. A következő copf is lehullt, még egy, majd még egy. Végül az összeset a kezemben tartottam. Azt hittem szomorú leszek majd, hogy sírok, de nem. Furcsa módon, megkönnyebbülés járt át, mintha a tincsekkel együtt béklyók hullottak volna le rólam. A hajam így a vállamig ért, nőiesebbé varázsolta az amúgy gyerekesen kerek arcomat.

Szó nélkül nyújtottam oda Chloénak a mosdókagyló szélén pihenő tálkát, amiben a festéket keverte össze. Némán, arcán elszánt kifejezéssel vitte fel a répaszínű festéket a hajamra. Annyira kevés hajam maradt a korábbihoz képest, hogy 20 perc alatt végzett az egésszel. Amíg vártuk, hogy kifejtse a hatását, megittunk egy teát.

- Mario volt - szólalt meg két korty között Chloé.

- Tessék? - fordultam felé értetlenül.

- Aki csengetett. Mario Machiavelli, a szomszédból. Deja otthagyta a kabátját, ő meg áthozta - magyarázta kissé túl hevesen, de nem sokat törődtem vele. Már a bátyja említésére is görcsbe állt a gyomrom, még jó, hogy nem nyitottam ajtót. A magas pulzusom ellenére igyekeztem higgadtnak tűnni.

- Majd odaadom neki.

- Nagyon hasonlítanak, a hangjuk is, bár Marionak van egy kis olaszos akcentusa...

- Megyek ezt lemosom - mondtam gyorsan és a fürdőbe menekültem. Nem bírtam hallgatni a beszámolót a halottnak hitt szerelmem bátyjáról. Alaposan megmostam a hajamat, és nekiestem a hajszárítóval. Ilyen rövid hajjal minden sokkal könnyebben és gyorsabban ment. Amikor már teljesen száraz volt, kifésültem. Az világosvörös tincsek puhán és fényesen hullottak a vállamra. Ez az árnyalat szépen kiemelte a szememet. Összességében tetszett a végeredmény, habár még szoknom kellett.

- Neked sokkal jobban áll - tapogatta meg a hajamat Chloé mosolyogva. A kanapéhoz sétált és felkapta a táskáját. - Ideje mennem.

- Kikísérlek - ajánlottam. A házból kilépve visszafordult.

- Kérlek, ne csinálj több hülyeséget - nézett rám komolyan, majd kitárta a karjait és megölelt.

- Ígérem - mondtam halványan mosolyogva.

- Kisujj eskü? - nyújtotta az egyik kisujját felém. Félig nevetve akasztottam az övébe az én kisujjamat.

- Kisujj eskü.

Maradj velem örökreWhere stories live. Discover now