Maradj velem örökre

10.

Egész úton próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de az első kereszteződésnél kibuggyant belőlem a sírás. OJ szó nélkül lehúzódott az út szélére. Nem próbált vigasztalni, csak csendben várta, hogy lecsillapodjak.

- Ne haragudj - szipogtam a könnyeimet törölgetve.

- Nincsen semmi baj, végül is... Éppen most törted össze két ember szívét - felelte hanyagul egy vállrándítás kíséretében. Meghökkenve néztem rá, ahogy visszasorolt a forgalomba. Komolyan úgy hangzott, mintha haragudna rám.

- Te ezt nem értheted - nyögtem ki nagy nehezen védekezésképpen. Nem pont ezt vártam OJ-től. Fájt, hogy engem okol, még akkor is, ha tisztában voltam a cselekedeteimmel és azok következményeivel.

- De, nagyon is értem, Isabelle! Mindenki rajtad kívül érti és látja, hogy milyen hülyeséget művelsz! - Kinyitottam a számat, hogy feleljek valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. - El sem hiszem, hogy ennyire önző tudsz lenni... Pont te, rád sem ismerek... Rád sem ismerünk!

- Ti ezt nem értitek - motyogtam halkan, de csak olajat öntöttem a tűzre. OJ dühösen csapott a kormányra és az utolsó percben beletaposott a fékbe.

- Nem? Akkor hadd világosítsalak fel néhány dologról - fordult felém. Szemei izzottak a dühtől és életemben először féltem tőle. - Az igazi áldozat itt nem te vagy, Isabelle. Azzal amit most teszel, csak rontasz a helyzeten. Sebastian beszélni szeretne veled, te pedig elzárkózol, de tartozol neki annyival, hogy meghallgatod. Így sohasem fogtok tovább lépni...

- Én csak az ő érdekében teszem ezt! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Nem, csak bántod őt! És magadat, és minket... Nem hiszem el, hogy nem látod magad... - csóválta a fejét csalódottan. Már kevésbé tűnt dühösnek, a figyelmét elvonta az esti csúcsforgalom. Elcsendesültünk, az ablakon bámultam kifelé és igyekeztem leküzdeni a bűntudat fojtogató érzését, ami a mellkasomat nyomta. A kételyt viszont képtelen voltam kizárni, az ötletembe vetett magabiztosságom meginogott.

Nem sokkal később OJ egy hatalmas, fehér ház előtt állt meg. London külterületéhez híven kertes házak sorakoztak végig az utcán és a forgalomnak nyoma sem maradt. Hezitálva nyúltam a kilincs után, hogy kinyissam az ajtót, azonban egy kérdés nem hagyott nyugodni. OJ felé fordultam, aki a házra meredt teljesen a gondolataiba merülve.

- Elmondta nektek, igaz? - OJ csak hosszú idő után nézett rám. Egy ideig fürkészte az arcom, majd gondterhelten felsóhajtott.

- Igen.

- Köszönöm, hogy elhoztál. Nem szükséges segítened - pattantam ki az autóból. A csomagtartóhoz siettem, hogy kiszedjem a táskáim. Szavaim ellenére OJ is kiszállt és minden gond nélkül kiemelte a csomagjaim, aztán elindult a bejárathoz. Lehajtott fejjel követtem a kikövezett utacskán egészen a kertkapuig. Szerencsére apám megadta a kódot, így könnyen bejuthattam az udvarra. OJ itt tette le a táskáim. Egyikünk se nézett a másikra, végül kitárta a karjait és magához szorított. Éreztem, ahogy könnyek tolulnak a szemembe, úgyhogy még azelőtt elhúzódtam, hogy elkezdtem volna sírni. OJ sarkon fordult és az autóhoz szaladt, biztos voltam benne, hogy ő is könnyezik és nem akarja, hogy lássam. Mielőtt beszállt volna, még integetett. A motor felbőgött, én pedig egészen addig bámultam utána, amíg apró ponttá nem zsugorodott a távolban.

A bőröndömet magam után húzva ballagtam a terasz felé. Furcsálltam, hogy még senki sem jött elém, kizárt, hogy ne hallották volna meg OJ tragacsának hangját. Tudtam, hogy apám személyzetet tart, így ha ő maga házon kívül is van, legalább a házvezetőnőnek kéne fogadni. Felvonszoltam a bőröndöt a terasz lépcsőin, majd visszasiettem a sporttáskáért is. Mire azzal visszaértem, egy alacsony, törékeny középkorú úr állt a nyitott ajtóban.

- Miben segíthetek? - kérdezte zordan és jól megnézett magának. Amikor rézvörös tincseimhez ért, rosszalló arckifejezés ült ki az arcára. Akaratlanul is a hajamhoz nyúltam, hogy lesimítsam az elszabadult szálakat.

- Édesapámhoz jöttem. Nincs itthon? - mosolyodtam el kényszeredetten, de ez sem törte meg a jeget.

- Egy pillanat - felelte és becsapta az orrom előtt az ajtót. Nem ilyen fogadtatásra számítottam, talán apám nem említette a személyzetnek, hogy én is létezem? Az úr nem siette el a dolgát, már kezdtem kételkedni abban, hogy visszatér. A levegő is kezdett lehűlni, fázósan húztam össze magamon a kardigánomat. A korláton áthajolva az eget kezdtem kémlelni, a távolból sötétkék esőfelhők közeledtek. A zár kattanására megugrottam, azonnal ellöktem magam a korláttól és megfordultam.

- Isabelle? - nézett rám apám meglepődve.

- Szia Apa! - köszöntöttem szemlesütve. Nem bírtam állni a pillantását, azt vártam, hogy örül az érkezésemnek, ám kék pillantása jégcsapként fúródott az én kék szemembe.

- Alig ismertelek meg, Isabelle. Miért nem szóltál, hogy jössz? Egyáltalán nem számítottam rád. Mi ez a frizura?

- Én csak... - Nem akarok találkozni azzal a fiúval, akit majdnem megöltek részben miattad, mert hát a szomszédba költözött a testvérével... Nem, ezt nem mondhatom neki. De akkor mégis mit? - ...szerettem volna kicsit elszabadulni a városból. Elég fárasztó az egyetem és...

- Én már az elején megmondtam neked, hogy nem jó döntés a központba költöznöd - szakított félbe mielőtt befejezhettem volna. - Hallgatnod kellett volna rám - dorgált meg minden érzelem nélkül. Tessék, még annyira sem érdeklem, hogy igazán haragudjon rám. Semmilyen érzelmet nem váltok ki belőle. - Mindegy, természetesen szívesen fogadlak, ameddig csak maradni szeretnél. A csomagokat hagyd, majd Alfred beviszi őket a szobádba - intett, hogy kövessem a házba. - Alfred, legyen szíves a lányom holmiját a szobájába vinni és szóljon Sarahnak, hogy készítsen elő mindent, ami szükséges, köszönöm. - Az alacsony emberke szúrós pillantást vetett rám, de szó nélkül a dolga után nézett.

- Hogy vagy, apa? - kérdeztem csendesen amikor magunkra maradtunk a nappaliban. A kanapén ültem, ő pedig a kandallónak támaszkodva nézett egy pontot a szőnyegen.

- Jól, köszönöm. Valamiért úgy sejtem, hogy te viszont nem, kislányom.

- Csak egy kicsit fáradt vagyok, ez minden. - A fejem lüktetett a fájdalomtól, és a halántékom masszírozása sem segített. Apám faggatózása és rideg viselkedése meg főleg nem javított a helyzetemen.

- Igen? Nos, akkor mivel magyaráznád a narancssárga szörnyűséget a fejeden és a feldagadt, vörösre sírt szemedet? - állt meg előttem karba tett kézzel. - Remélem nem valami semmirekellő drogfüggő fiú után sírtál már megint - utalt Sebastianra maró gúnnyal. Igyekeztem nagyokat nyelni, hogy eltűnjön a keserű íz a számból és a gombóc a torkomból. - Azt pedig a te érdekedben remélem, hogy eszedbe se jutott őt felkeresni...

- Nem, apa - feleltem elhalóan. - Csak egy kicsit összekaptunk a lakótársammal, meg hát az egyetem, sok dolgozatot írattak mostanában, holnap kezdődik a gyakorlati időszak és... Ez elég sok volt most nekem.

- Ez esetben - folytatta kissé megenyhülve. -, jobban tennéd, ha vacsoráig lepihennél. Sarah már bizonyára rendbe tette a szobádat, tudod merre találod.

- Igen, persze, maradj csak - álltam fel a kanapéról és a helyiség sarkában lévő lépcső felé vettem az irányt. Mindössze néhány lépcsőfokig jutottam, amikor megtorpantam és visszafordultam apámhoz. Újra a kandalló mellett állt, ezúttal azonban egy bekeretezett családi fényképet bámult. - Apa? Thomas bácsi nem jelentkezett? - kérdeztem reménykedve. Amióta apám Angliába hurcolt semmit nem hallottam felőle. Még egy képeslapot sem küldött vagy egy sms-t.

- Nem, de ezen ne lepődj meg, a nagybátyádra nem lehet számítani - válaszolta rám se nézve. Csalódottan folytattam utamat a szobámba.