Maradj velem örökre

8.

Nem állítom, hogy nem féltem egyedül a város egy másik pontjára jutni az éjszaka közepén. A buszokat elvetettem, mert tartottam az ilyenkor nem ritka illuminált állapotban lévő emberek csoportjaitól, elég könnyű célpont lettem volna számukra egymagam a buszon, kisírt szemekkel.
Nem állítom, hogy a több kilométeres séta segített megnyugodni. Percenként ijedtem meg a saját árnyékomtól. Minduntalan a hátam mögé pillantottam, nehogy valaki kövessen. Ha hajléktalant láttam a távolban, inkább kerülőutat tettem, ezzel jócskán csak meghosszabbítva az időt, amíg hazaértem.

Csak a lépcsőház előtt tűnt fel, hogy zihálok. A szájamon kapkodtam a levegőt és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Az utca túloldalára pillantottam, de sem Sebastian motorja, sem Mario autója nem állt a bejárón. Ahogy Chloé vagy OJ autója sem a parkolóban. A lámpák sem égtek egyik lakásban sem.

Odafent a közös lakásunk a régi otthonosságával fogadott. Máskor boldoggá tett, hogy végre volt egy hely az életemben, amit az otthonomnak tudok hívni, most azonban könnyek szöktek a szemembe. A szép emlékeket valahogy bemocskolta az árulás és a tisztelet hiánya a barátaim részéről. A könnyeimmel küszködve mentem a szobámba, ahol ruhástól dőltem be az ágyba, éppen csak a kényelmetlen magassarkúimat rúgtam le. A takarómat magamra húztam, majd az arcomat egy párnába temetve álomba sírtam magamat.

Úgy éreztem csupán perceket aludtam, amikor kopogásra ébredtem. A fejem lüktetett a fájdalomtól, a szemem bedagadt és tüzelt a sírástól. Időbe tellett míg felfogtam, hogy az ajtón kopogtat valaki. Ahogy élesedett a tudatom, úgy figyeltem fel egyre több hangra az ajtón kívül.

- Isabelle? Isabelle, nyisd ki kérlek! - Chloé rimánkodott az ajtóm előtt, minden szavát egy-egy kopogással erősítette meg. Nekem viszont csak újra könnyek szöktek a szemembe az árulása miatt. Válasz híján Chloé feladta és átadta a helyét Deja-nak.

- Hé, Izzie, mind itt vagyunk és szörnyen aggódunk érted, nyisd ki az ajtót, kérlek. - A hangja a megszokottól eltérően lágyan és aggódóan csengett. Természetesen bűntudatom támadt, amiért ezt teszem velük, de képtelen lettem volna szembenézni egyszerre mindannyiukkal. Az arcomat a tenyerem mögé rejtve sírtam tovább az ágyamon ülve. Az ajtónál zűrzavar támadt, a saját sírásomon keresztül csak hangfoszlányok hatoltak át, és a lépteik rezgései a padlón. Egy ajtó bezáródott és hirtelen tapinthatóvá vált a csend. Csillapodott a sírásom, már csak szipogtam, miközben vártam, hogy kiderüljön ki maradt itt. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megszólalt. 

- Isabelle... - Soha senki szájából még nem hallottam így kiejtve a nevemet. Tele aggodalommal, kétségbeeséssel és megbánással, két év mindent elsöprő fájdalmával és szerelmével. Érzések és emlékek milliói rohantak meg egyszerre, a könnyek maguktól csordultak ki a szemem sarkából. Mindennél jobban szerettem volna a karjaiba vetni magamat és soha többé el nem engedni, de nem bírtam megmozdulni. - Kérlek, gyere ki, mind aggódunk és beszélni szeretnénk veled. Nagyon sok mindent meg kell beszélnünk. - A válaszomra várt, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Menjek ki és nézzek szembe mindenkivel? Ez lenne a helyes, de képtelen lennék rá. Túl sok érzés kavargott bennem, éreztem a mellkasomban azt a jellegzetes feszítő érzést. Mélyeket lélegeztem és igyekeztem tiszta fejjel gondolkodni, nehogy pánikrohamot kapjak vagy elájuljak. A hátamat a falnak vetve, a térdeimet a mellkasomhoz felhúzva ölelgettem az egyik párnámat és próbáltam kizárni a képet az ajtóm előtt türelmesen várakozó Sebastianról. Előbb-utóbb meg kellett unnia a felesleges ácsorgást.

Nemsokára azonban kinyílt a másik szoba ajtaja és léptek neszeztek. 

- Seba... menjünk... nincs értelme - jutottak el hozzám Mario mondatainak foszlányai. 

- Nem! Ha kell egy hétig is itt állok - ellenkezett kitartóan Sebastian. Türelmetlenül kopogtatni kezdett az ajtómon. - Isabelle! Nyisd ki! Kérlek! Kérlek szépen! - Az ajkamba haraptam, nehogy hangosan felzokogjak a reménytelensége hallatán. Azt mondogattam magamnak, hogy ezt érte teszem és idővel sokkal jobb lesz neki. - Könyörgöm, nyisd ki!

- Gyere, elég, hát nem érted? - emelte fel a hangját Mario. - Nem érdekled, elég világosan az értésedre adta, mire vársz még? Menjünk haza!

Mozgolódás támadt, a testvérek viaskodhattak egymással. Visszafojtott lélegzettel hegyeztem a fülemet, hogy megtudjam mi történhet odakint. 

- Hé, elég! - szólt rájuk OJ. - Talán jobb ha most elmentek. Hagyjuk pihenni Isabelle-t.

- Nem tudok elmenni addig amíg nem tudom, hogy rendben van - felelte ingerülten Sebastian. A többiek csendben emésztették a szavait. - Isabelle! - szólt hozzám újra. - Mondd, hogy jól vagy és elmegyek... Ígérem! Soha többet nem kell velem szóba állnod... - elcsuklott a hangja. Akaratlanul is felpattantam az ágyról és az ajtóhoz rohantam. Kis híján feltéptem az ajtót, de az utolsó pillanatban visszafogtam magamat. Nem törhettem meg most, már csak percek kérdése és minden rendben lesz.

- Kopogj kettőt, ha jól vagy és szeretnéd ha békén hagynánk - mondta OJ. Azonnal kopogtam egyet az ajtón, szinte öntudatlanul. A másodikra viszont már kényszerítenem kellett magamat. Éreztem az ajtó másik oldaláról a feszültséget, ahogy a fiúk várták a válaszomat. Összeszorított szemekkel és fogakkal érintettem a bütykeimet az ajtó deszkájához.

Pillanatokon belül akkorát csapódott a bejárati ajtó, hogy a falak is beleremegtek. Vége volt, teljesült a kívánságom. Biztos voltam benne, hogy darabokra törtem a szívét, és hogy soha többé nem keres engem. Ezt akartam, mégsem éreztem elégedettséget. Nem könnyebbültem meg, nem nyugodott a lelkem háborgása, ezerszer rosszabbul éreztem magam mint addig. Ekkor fogtam fel igazán, hogy mennyire hiányzott. Ő, minden ami vele kapcsolatos volt, a hangja, az ölelése, a szavai. Minden, amiről azt hittem, hogy rég kitöröltem az elmémből most felszínre tört. Könnyek lepték el a szemem, már nem is tudtam miért vagy miért nem sírok. Az az űr, amit nagy nehezen a hónapok során betömtem, most mélyebben tátongott mint valaha, és sajgott a szívem.

Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, majd leroskadtam a padlóra. Éreztem OJ testének a melegét, ahogy letérdelt hozzám és átkarolt.

- Nincsen semmi baj - csitítgatott halkan. - Minden rendben lesz...

- Mindent tönkretettem, OJ! - szakadt fel belőlem a vallomás. - Pedig annyira szeretem őt...

- Shh... Ő is szeret téged... - OJ lassan ringatni kezdett, miközben a hátamat simogatta. Úgy vigasztalt, mint egy kisgyereket, aki rossz álomból ébredt. Ez azonban nem egy rémálom volt, hanem a nagyon is csúnya valóság.

- Összetörtem a szívét... Csak fájdalmat okozok neki... Tönkreteszem az életét... Miattam van minden... Miattam... - kántáltam összefüggéstelenül, a fájdalomtól az őrület határán egyensúlyozva.

Észre sem vettem, hogy Deja és Chloé is csatlakoztak hozzánk, csak amikor OJ eltolt magától és Chloé egy pirulát dugott az orrom alá.

- Vedd ezt be, jó? Tessék, itt van egy kis víz - tartott a számhoz egy poharat. Engedelmesen bevettem a gyógyszert és ittam rá egy korty vizet. A kellemesen hűs folyadéktól egy fokkal tisztábban láttam a valóságot. Továbbra is zokogtam, de legalább ellazultam annyira, hogy a többiek könnyen lefektethettek az ágyamba.

- Holnap mindent helyre hozunk, ígérem - suttogta OJ a fülembe, majd magamra hagyott a lányokkal. Nem beszéltünk egy szót sem, nem is éreztem szükségét. Deja a földön ülve fogta a kezemet, Chloé pedig az ágyam szélén elhelyezkedve simogatta a hátamat. Ebben a biztonságos, meghitt fészekben nem is tűnt olyan kilátástalannak a jövő.