17.

877 38 1
                                    

Visszatértem! Bocsi a (kényszer)kihagyásért, cserébe itt van nektek egy jó hosszú és eseménydús rész.


A telefon legalább huszadjára csengett ki mire Sebastian végre felvette.

- Végre! - sóhajtottunk fel mindketten egyszerre, amitől a feszültség ellenére is elmosolyodtam.

- Minden rendben van? - kérdezte Sebastian aggódva.

- Igen, meglepően könnyen bejutottunk. Most röntgenezik.

- Az úton is minden rendben volt? Senki nem követett titeket? - Követni? Bennem ez fel sem merült, egész úton csak arra tudtam gondolni, hogy baleset nélkül eljussunk a kórházig és ellássák Vivianne-t. - Isabelle, halló?

- Bocsi... Igen... Nos, én nem igazán figyeltem ilyesmire - vallottam be némi bűntudattal. Talán ebben a pillanatban is itt leselkedik valaki utánam, mert nem figyeltem oda egy ilyen fontos részletre. A szemem sarkából észrevétlenül körbepillantottam. Számomra minden teljesen hétköznapinak tűnt: betegek vártak többé-kevésbé csendesen és türelmesen a sorukra, nővérek és orvosok sürögtek forogtak.

- Isabelle, figyelsz te rám? - jutott el az elmémig Sebastian türelmetlen kérdése.

- Mit is mondtál, Seba?

- Kérlek, bármi is van, hallgass Vivianne-re! Ha én vagy Mario odamennénk, az túl feltűnő lenne, sanszos, hogy figyelnek bennünket, így egyedül kell visszajönnötök.

- Persze, rendben van. Nem lesz semmi gond.

- Csak hallgass Vivianne-re! Ígérd meg, Isabelle!

- Megígérem, de most le kell tennem, Seba. Valaki hív.

- Rendben. Várlak vissza. Szeretlek. - A térdeim egyszerre kocsonyává változtak. Ebben a feszült helyzetben is megdobogtatta a szívemet ez az egyetlen szó a szájából.

- Én is szeretlek - súgtam halkan a telefonba, majd kinyomtam. A kijelzőre pillantottam, Chloé hívott.

- Helló, kislány! Mi újság? - csicseregte barátnőm a késői óra dacára. Chloé energiaszintje irigylésre méltó volt, későn feküdt és korábban kelt, mint a madarak, mégsem tűnt soha kimerültnek és sötét táskák sem húzódtak a szeme alatt.

- Szia Chloé! Semmi különös. Veled?

- Nos, tudod... csak azon tanakodtam, hogy miért nem szóltál nekünk, hogy itt vagy a szomszédban?

- Ó... - Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. Fel sem merült bennem, hogy a lányok rájönnek, hogy Sebastiannál vagyok. - Honnan tudod?

- Mario-tól. - Legnagyobb meglepetésemre Chloé szipogni kezdett. Azonnal halálra rémültem. Mi van ha valami szörnyűség történt vele vagy  a fiúkkal?

- Miért sírsz, Chloé? Mi történt? - szorítottam a mobilomat a fülemre, nehogy elszalasszak egyetlen szótagot is az amúgy is nehezen érthető hüppögéséből.

- Kidobott... Mario... azt mondta, hogy... azt mondta, hogy... - Chloé keservesen zokogni kezdett, amitől elfacsarodott a szívem. Sokszor vigasztaltam már a szakításai után, de ez sokkal komolyabb volt az összes eddiginél. Még telefonon keresztül is átéreztem a fájdalmát. - Átmentem, hogy elbúcsúzzak mielőtt elutazom Skóciába, ő pedig... be se engedett a házba, azt mondta takarodjak el és, hogy... soha ne is keressem, mert már nincs szüksége rám. - Meghűlt bennem a vér Chloé szaggatott beszámolóját hallva. Mérhetetlen undor töltött el Mario viselkedésétől. Ezzel végképp átlépett egy határt nálam, alig vártam, hogy beolvashassak neki. Csak lennének kész már azzal az átkozott röntgennel meg gipszeléssel!

Maradj velem örökreWhere stories live. Discover now