Maradj velem örökre

20.

Váratlanul elsötétült minden előttem. Az egyik pillanatban még egy székhez bilincselve ültem az utolsó vacsorámon, a másikban pedig  lehúzták a rolót a szemem előtt. Mi történhetett? 

Gyengéd érintést éreztem az arcomon, de azonnal éles fájdalom hasított a fejembe.

- Isabelle, Isabelle, ébredj!

Kinek a hangja lehet ez? Annyira ismerősen csengett a hangja. 

- Isabelle, gyerünk, mennünk kell!

Az ismeretlen megmozdított, amitől újabb fájdalom hasított a halántékomba. Ez segített kitisztítani az elmémet annyira, hogy felfogtam mi is történik. Rögtön felnyíltak a szemeim és Sebastian arca foglalta el a látóteremet. A székem mellett térdelt a bilincs maradékaival a kezében.

- Ó, végre - sóhajtott fel megkönnyebbülve, majd nyomott egy puszit a homlokomra. - Hogy vagy? Tudsz járni?

- Mi történt? - suttogtam kiszáradt szájjal. Ölni tudtam volna egy pohár vízért. - Szomjan halok.

- A kocsiban ihatsz, de előtte ki kell jutnunk innen minél hamarabb, oké? - simított el egy tincset az arcomból. - Segítek felállni, kapaszkodj belém.

A jobb karomat átvetette a nyakán és megfogta a derekamat. Engedelmesen hagytam, hogy húzzon maga mellett. A lábaim nem engedelmeskedtek, nem bírtam rendesen állni, nemhogy járni. Az sem hagyott nyugodni, hogy semmit sem értettem. Hová tűnt mindenki, hol van Mondego, hogy szabadultunk meg? Egészen addig észre sem vettem, hogy megálltam gondolkodni, amíg Sebastian noszogatni nem kezdett. Viszont egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, amíg válaszokat nem kaptam.

- Hogy jutottunk ki? - szegeztem neki a kérdést. A szemöldökei meglepetten ugrottak fel.

- Most próbálunk kijutni, ezért kell kitartanod. Mario és a nagybátyád már nem sokáig tudják feltartani Mondego embereit.

- Hol van apa? Miért árult el minket? - kérdeztem remegő hangon.

- Miről beszélsz, Isabelle? - fogta a két kezébe az arcomat Sebastian.

- Ott ültünk egy szobában, Vivianne, Mario, Thomas bácsi, én, Mondego, majd te és apa... Azt mondta mind meghalunk - hebegtem összevissza. Éreztem, hogy elönt a forróság és kövé verejtékcseppek folynak végig a hátamon.

- Mi bella, figyelj rám - nézett mélyen a szemembe. - Semmi ilyesmi nem történt, alig tíz perce érkeztünk. Tűzforró vagy, biztosan lázálmod volt a székhez kötözve. Ígérem minden rendben lesz, de most velem kell jönnöd és sietnünk kell, oké? - Bátorítóan megszorította a kezemet, amitől egy kicsit jobban éreztem magamat. Összeszedtem minden erőmet, hogy el bírjak vele indulni, ám nem jutottunk messzire.

Váratlanul kigyúltak a fejünk felett a fények, láthatóvá téve a sivár raktárhelyiséget, amiből kijutni igyekeztünk.

- Milyen idilli pillanat - csendült fel egy hang a hátunk mögött. Még arra is futotta neki, hogy tapsoljon. - Nagyon szép próbálkozás, fiam.

Sebastian minden izma pattanásig feszült, szorítása a kezemen felerősödött.

- Hát már ide sem fordulsz drága apádhoz, Sebastian? Hiszen ezer éve nem láttuk egymást.

- Előbb ölelnék a keblemre egy csörgőkígyót. - Sebastian szinte köpte a szavakat. Elengedte a kezemet, majd csigalassúsággal megfordult. Mintha álmodnék és kívülről figyelném magamat, úgy fordultam meg én is. Alig néhány méter választott el Alvarez Mondego-tól, és ez alkalommal nem álmodtam.