Maradj velem örökre

14.

- Miss Woods, minden rendben? - lépett oda hozzám a főnővér. Könnyek kezdték csípni a szememet, egy szót se tudtam kinyögni, így csak bólintottam. - Nagyon sápadtnak tűnik. Biztosan nem érzi rosszul magát? - Nemet intettem a fejemmel. Lucy nővér azonban nehezen eltántoríthatatlan nőnek bizonyult. - Na, gyere kis drágám, igyunk meg egy csésze teát, hosszú napod volt! - A karomnál fogva húzni kezdett maga után, egészen le a földszintig. Csak a kantinban engedett el, miután leültetett az egyik kényelmetlen fehér székre.

Eszembe jutott, hogy kislisszolok, amíg megveszi a teákat, de nem akartam tiszteletlen lenni egy ilyen jószívű nővel. Belegondolva, nagyon kedves volt tőle, hogy velem tölti az idejét.

- Itt is vagyok, drágám. - Lucy nővér a maga tyúkanyó stílusában ereszkedett le a székre, anélkül, hogy a kezében egyensúlyozott tálcán bármi is megmozdult volna. Fénysebességgel pakolta le elém a tálcán csücsülő teáscsészét, fél citromot, cukrot, tejet és még egy kis szelet csokis sütit is szerzett valahonnan. Ez a nő egy szuperhős. - Láss hozzá! Szükséged van az energiára. Lehet, hogy meg kellene mérnünk a vérnyomásod - fürkészte aggodalmasan sápadt arcomat.

- Minden rendben van, csak... - Csak? Mit is mondhatnék kifogásnak? Hogy lelkileg egy darabokra törött teáscsészére hasonlítok? - Csak keveset tudtam aludni - mosolyodtam el halványan, hogy meggyőzőbbé tegyem a szavaimat.

- Már húsz éve dolgozom mentális beteg fiatalokkal, drágám. Egyméteres körzetben kiszagolom a szerelmi bánatot. A keveset aludtam kifogás pedig már az én időmben sem működött. - Halkan elnevette magát, majd újra elkomolyodott az arca. - Beszélgessünk róla. Jobb lesz, hidd el!

- Nincsen semmi gond - állítottam makacsul, de a hangom gyanúsan elvékonyodott. Azok a fránya könnyek égetni kezdték a szememet. Mikor váltam vajon ilyenné? Lassan minden lépésemnél elsírom magamat. Lucy nővér letette a csészéjét és kedvesen megsimogatta a kézfejemet. A nem várt szeretetteljes gesztustól kicsordult az első könnycsepp a szememből, amit legalább ezer másik követett.

Mire észbe kaptam, már lehajtott fejjel, az arcomat a kezembe temetve zokogtam a klinika étkezőjében, Lucy nővér pedig a mellettem lévő széken ülve simogatta a hátamat. Egészen addig nem szólt semmit, amíg le nem csillapodtam.

- Bocsánat - mondtam akadozva, miután a kezembe nyomott egy zsebkendőt és felitattam a könnyeim.

- Ugyan, drágám, sose kérj bocsánatot a könnyeidért. A sírás olyan a léleknek, mint a koszos ruháknak a mosás. Megtisztítja a lelkedet a szomorúságtól és sokkal derűsebben látod utána a jövőt. Már jobb is, igaz? - Aprót bólintottam, tényleg jobban éreztem magamat. - Most már akarsz róla beszélni?

- Nem, én nem szeretném ezzel terhelni...

- A ruháknak sem elég a tiszta víz, mosószer is kell ahhoz, hogy teljesen tiszták lehessenek. - Olyan lehengerlően kedvesen mosolygott rám, hogy nem bírtam ellenállni a noszogatásának. Mindent elmeséltem neki a legelejétől, egészen az utolsó veszekedésig apámmal, majd azt, hogy mennyire felkavart Sebastian látványa nem is olyan régen. Ő hallgatott, csak néha-néha bólintott egyet vagy megszorította a kezemet. Sokáig hallgattunk a történet után. Lucy nővér elgondolkodott, én meg egyszerűen élveztem azt a felszabadult érzést, amit a vallomás kimondása okozott. Mintha egy óriási követ emeltek volna le a mellkasomról. - Nos, itt igen egyszerű a képlet - szólalt meg végre. - Meg kell beszélned vele ezt az egészet, ahogyan a barátaid is mondták. Főleg ha szereted, ha pedig nem, akkor meg azért, hogy ne szenvedjen annyit. De így csak bántod őt és magadat is. Hát nem sokkal jobb lenne együtt lenni boldogan? - Ez övön aluli volt, kösz, Lucy nővér. Ránéztem, barna szemei vidáman csillogtak, még a szája sarka is felfelé kunkorodott. Ez a nő határozottan élvezte, hogy előtte zajlik a kisikló szerelmi életem.

A néhány méterre lévő lift hangos csilingeléssel nyílt ki. Tisztán hallottam Dr Zaltman mély hangját, ahogy buzgón magyaráz valakinek. A főnővér pillantása a liftre esett, én pedig követtem a példáját. Először megállt a szívem, majd őrülten dobogni kezdett a bordáim mögött. Dr. Zaltman kezében egy tollal hatalmas elánnal magyarázott valamit az előtte álló Sebastiannak. Eléggé unott arckifejezéssel figyelte a doktort, sejtettem, hogy már szabadulni akart innen. Ahogyan én is, mégpedig azelőtt, hogy ő távozna. Korábbi ambícióm és bátorságom rég elhagyott, lázasan kerestem a kiutat az ebédlőből. Lucy nővér azonban keresztül húzta a számításaimat.

A széke fülsértően csikorgott végig a szürke járólapon, amire persze mindenki felkapta a fejét. A legtöbb ember néhány másodpercen belül visszatért korábbi elfoglaltságához, kivéve Dr. Zaltmant, aki üdvözlése jeléül hatalmasat biccentett a főnővér felé.

- Ezeket gyorsan kiviszem - szólalt meg és megragadta a tálcát. A gumipapucsa mint mindig, most is különös hangot hallatott ahogy a nővér haladt. Ennyi idő után is sikerült rájönnöm, hogy az osztályon Lucy nővér közeledtét mindenki meghallja a kórtermekben. A nővér váltott néhány szót a pult mögött álló konyhással, majd megfordulva Zaltmanékat kezdte figyelni. Céltudatos, lassú léptekkel indult a lift felé, miközben furcsán tekergette a bal kezét a teste takarásában. Mintha egy láthatatlan bogarat próbált volna elhessegetni a lába mellől. Aztán leesett a tantusz! Lucy nővér engem igyekezett buzdítani a cselekvésre, ugyanis Dr Zaltman már elköszönt Sebastiantól, így a fiú már a kijárat felé tartott.

Most vagy soha, Isabelle, buzdítottam magamat és felpattantam, aminek következtében a székem hangos csattanással dobott egy hátast. Na még csak ez hiányzott, felesleges figyelemfelkeltés. Vöröslő arccal állítottam fel a bűnös széket, aztán félve körbepillantottam. Mindenki a maga dolgával foglalatoskodott, és szerencsére Sebastian vagy nem hallotta már a zajt, vagy nem vett róla tudomást. A széles fotocellás ajtóra tévedt a tekintetem, még éppen sikerült elcsípnem ahogy Sebastian fekete alakja eltűnik a látóteremből. A főnővérre néztem, aki félrérthetetlen jelekkel üzent, hogy siessek kifelé.

Olyan sutának éreztem magamat ahogyan kifelé tartottam az ebédlőből. A lábamat egyszerre éreztem pihekönnyűnek és ólomsúlyúnak. Utoljára Neil Armstrong lépdelhetett ilyen furcsán, de az ő mentségére szóljon, hogy a világűrben tartózkodott.

Odakint a kora nyári este meleg levegője csapott meg, ami felüdülést jelentett a szinte hűvös, légkondícionált belső hőmérséklethez képest. Mivel a gyermekklinika egy nagyobb kórháza elkülönült része volt, sokan parkoltak itt, nagyrészt olyanok, akiknek a főépületben akadt dolguk, de az ottani parkolóban már nem leltek szabad helyre. Hunyorogva pásztáztam a parkolót, de nehéz úgy keresni egy autót, hogy nem is tudja az ember hogyan néz ki. Baloldalon vizsgáltam meg egyesével minden autót, amikor a jobb oldalam felől hangosan csipogott egy autó zárja. A járda mellett, mindössze néhány méterre a bejárattól, fényes, fekete, drágának tűnő autó parkolt, ami mellett kiszúrtam Sebastiant. Nem nézett felém, az ajtót nyitotta ki. Még azelőtt oda kellett érnem, hogy beszállt volna, így kettesével véve a fokokat szaladtam le a lépcsőn. A fehér gumipapucsom természetellenesen csattogott a koszos aszfalton. Sebastian már a nyitott ajtó mögött állt, amikor odaértem elé. Értetlenül villant a tekintete ahogyan találkozott a pillantása az enyémmel. Nem tudom mitől ziháltam jobban, a sietségtől vagy az izgalomtól?

- Szia. - Halkan köszönt, én mégis megriadtam tőle. Át sem gondoltam mit akarok, csak maguktól buktak ki belőlem a szavak.

- Beszélni szeretnék veled. - Végre kimondtam, de korántsem éreztem megkönnyebbülést. A szívem száguldott miközben a válaszra vártam. Sebastian lehorgasztott fejjel a földet bámulta egy ideig, alig ismertem rá, amikor felemelte a fejét. Az arca egyszerre tükrözött belső viaskodást és elszántságot. Mélyen egymás szemébe nézve hallgattunk és a tekintetében kavargó örvény miatt tudtam: óriási csata folyik a lelkében.

- Most nem alkalmas, ne haragudj - felelte végül, beszállva a kocsiba. Hangosan csapta be az ajtót és azonnal ráadta a gyújtást. Velem mit sem törődve tolatott ki a forgalomba, majd a parkolóban megfordult és vissza sem tekintve elhajtott. Sokáig álltam ott a járda szélén, fel sem fogtam igazán mi történt, de valahol legmélyen éreztem az elutasítás fájdalmát. Nem tudtam többé sírni, csak égő szemekkel bámultam az autó után, ami rég eltűnt a láthatáron.