19.

830 37 4
                                    

Alvarez Mondego kicsit sem úgy nézett ki, vagy viselkedett ahogy azt elképzeltem. Na, nem mintha sokat agyaltam volna azon, hogy hogyan nézhet ki a szerelmem őrült apja, aki megkínozta és megpróbálta megölni.

Az asztalfőn elhelyezkedő középkorú férfi azonban sem őrültnek nem tűnt, sem gyilkosnak. Hófehér selyeminget viselt, ami kiemelte bőrének barnaságát. Magam sem tudom miért, de azt vártam, hogy egy nagyhasú, bajszos, cowboy kalapos fickó ül le az asztalfőre, de a valóságban Alvarez Mondago nagyon is kifinomultnak tűnt a drága ingével meg a simára borotvált arcával. Ahogy leült, megcsapott az arcszeszének az illata. Miután kényelmesen elhelyezkedett a vörös bársonybevonatú széken, lassan feltűrte az inge ujját, így láthatóvá váltak az alkarját beborító tetoválások. Ahhoz túl sötét volt, hogy kivehessem mit is ábrázolnak, viszont az ujjpercein könnyedén kisilabizáltam a számokat, 0207 és 0702. Az első szám annyira ismerősnek tűnt, hogy szinte fejbe kólintott a felismerés. Február hetedike, Sebastian születési dátuma. A másik pedig bizonyára Marioé lehet. Július másodika, milyen különös, hogy ugyanazok a számok, megfordítva. De miért varratná magára a fiai születési dátumait egy apa, ha minden vágya, hogy holtan lássa őket.

- Szabad lesz, hölgyeim?

Álmodozásomból Mondego hangja zökkentett ki. Alig mertem ránézni, de nem ránézni végképp nem volt merszem, ezért megacélozva magamat felpillantottam.

Egy szivart és egy öngyújtót tartott a kezében. Egészen eddig azt hittem, hogy a maffiavezérek szívnak szivart, nem a megátalkodott bűnözők. Teljesen lefagytam, amikor egyenesen a szemembe nézett, válaszra várva. Pontosan olyan sötétbarna szemei voltak, mint Sebastiannak.

- Remélem megdöglesz tőle - előzött meg a válasszal Vivianne. Mondego szélesen elvigyorodott, majd rágyújtott a szivarra. Rövid pöfékelés után elégedetten dőlt hátra a székében.

Habár Vivianne taktikáját követve én is az asztalt bámultam, éreztem, hogy engem fürkész.

- Kiköpött édesanyád vagy, Isabelle.

Ne reagálj, ne is nézz rá, ne törődj vele, ordítozott a fejemben egy hang. Csak a bolondját járatja veled, a leggyengébb pontjaidat támadja, hogy reakciót csikarjon ki belőled.

- Most bizonyára azt hiszed, hogy hazudok. Pedig jól ismertem Josephine-t. Tudni szeretnéd mi történt vele, igaz? - A hangja már-már szomorúan csengett. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne nézzek rá. - Á, úgy hiszem új vendégünk érkezett.

A beálló csendben hallhatóvá vált az ajtó előtti dulakodás zaja. Hirtelen az ajtó kinyílt és a két ajtó előtt álló őr behurcolta a szabadulni próbáló Thomas bácsit. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam. Mindennél jobban hiányzott, és nem így képzeltem el a viszontlátást. Az őrök nagy nehezen hozzáláncolták a nagybátyámat a Vivianne melletti székre. Jobb szemöldöke felett vágás húzódott, amiből vékony csíkban folyt lefelé az arcán a vér.

- Üdv a köreinkben, Thomas! Régen találkoztunk.

Thomas bácsi gyilkos pillantást vetett Mondego-ra.

- Jól vagy, Isabelle? - kérdezte gyengéden a bácsikám, mire könnyek gyűltek a szemembe.

Attól tartva, hogy elsírom magam, ha megszólalok, csak bólintottam egyet. Nem sírhatsz, a könnyeknek itt nincs helye, hajtogattam magamban egészen addig, amíg le nem nyugodtam. Thomas bácsi jelenléte erővel töltött el, ő soha nem hagyná, hogy bármi bajom essen.

- Mire jó ez az egész, Alvarez? - fordult Thomas bácsi Mondego-hoz, aki türelmetlenül rázta a lábát a székében terpeszkedve. - Minek hurcoltál minket ide? Miért raboltad el az unokahúgom, ő semmit nem ártott neked.

Maradj velem örökreWhere stories live. Discover now