Maradj velem örökre

12.

Másnap korán keltem, hogy elkerülhessem apámat mielőtt bemegyek az első napomra a kórházba. Tudtam, hogy nem kerülhetem el a végső összecsapást, de nem akartam, hogy ezt a különleges napot rontsa el. Mióta elkezdtem az egyetemet csak arra vártam, hogy a kórházban lehessek a gyerekek között, még akkor is, ha a kulimunkát végeztetik velem.

Azok között a szerencsések között lehettem, akiknek nem az egyetemhez tartozó kórházban kellett gyakorlatot vállalniuk. Az egyik tanárom nagylelkűen beajánlott régi kollégájának, aki a város magángyermekkórházában dolgozott, illetve magánpraxist is vitt, ahol főleg tinédzsereket fogadott. Dr. Rahman, a tanárom előre figyelmeztetett, hogy a munka sokkal kevésbé lesz fizikailag megterhelő, mint lelkileg. A magánklinikára egészen kicsi gyerekektől kezdve hozzám hasonló fiatalkorúak jártak a legváltozatosabb problémákkal. Dr. Rahman szerint a leggyakoribb odaérkező esetek a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők és a viselkedési zavarokkal küzdők voltak, de nem ment ritkaságszámba egy-egy komolyabb pszichiátriai eset sem.

Nagyot nyeltem a hirtelen rám törő idegességtől. Hogyan leszek képes olyan gyerekeknek segíteni, akik haldokolnak, ha a saját életemet sem tudom kézben tartani? Az ágyam szélén ülve a kezembe temettem az arcomat. Nem voltam biztos, hogy jól átgondoltam-e ezt az egészet.

Halkan kopogtattak az ajtón, válaszolni se tudtam. Sarah dugta be a fejét, kezében tálcával.

- Hallottam, hogy felkeltél. Gondoltam innál egy kávét, nagyon korán van - állt meg az ágyam mellett kedvesen mosolyogva. Nem értettem ezt a nőt. Csodaszép volt, fiatal és kedves. Habár apám a korához képest jól nézett ki, túl sok mocsok tapadt a kezéhez. Azt sem gondoltam volna, hogy valakit közel enged magához anya halála után. - Tudom min gondolkodsz - ült le mellém Sarah. A kezembe nyomta az egyik csészét, a friss kávé illata csiklandozta az orromat.

- Én...

- Ugyan, hagyd csak. Teljesen megértelek - szólt közbe. - Én is furán érezném magamat, ha egy nap csak úgy találkoznék apám barátnőjével. Nekem is elég fura ez - nevette el magát idegesen. - Szeretnék veled jóban lenni, Isabelle - vallotta be kissé szégyellősen. Egy ideig mindketten a kávéscsészéinkbe bámultunk.

- Én csak nem értem hogy bírsz vele együtt lenni. Apa nem olyan, amilyennek beállítja magát. - Hirtelen elhallgattam. Volt bármi jogom ahhoz, hogy ennyire személyes dolgokat eláruljak ennek a nőnek? Apának kellene erről beszélnie vele.

- Senki sem olyan, Isabelle... - sóhajtott fel mellettem Sarah és kortyolt egyet a kávéjából. - Tegnap este elég világossá vált, hogy problémák vannak köztetek. Őszintén mondom, hogy fogalmam sem volt semmiről. Andr... Apukád mindig olyan büszkén és szeretettel mesélt rólad, a nagybátyádról, édesanyádról... Egészen úgy éreztem, hogy egy kicsit ismerlek is titeket... Butaság, igaz? - pillantott rám félénken.

Önkénytelenül húzódott mosolyra a szám, majd végigsimítottam a hátát. Különös szituáció volt, de mégis olyan helyénvalónak éreztem. Nem haragudtam apára már, ebben a néhány percben sok mindent megértettem, amit addig nem. És elég volt Sarah-ra néznem, hogy tudjam, ő is mindent meg fog érteni, amint eljön az ideje.

Sokáig beszélgettünk Sarah-val a félhomályban úszó szoba meghittségében. Mesélt az életéről és a munkájáról. A nagymamája nevelte fel, a szülei külföldön dolgoztak, mert akkoriban nem tudtak jól fizető állást találni Dél-Olaszországban. Hallottuk apa lépteit a folyosón és a lépcsőn lefelé, így Sarah elbúcsúzott tőlem.

Mivel rengeteget beszélgettünk, abból a temérdek időből amit a készülődésre szántam, alig maradt valami. Szerencsére napokkal ezelőtt elterveztem miben megyek, így nem kellett értékes perceket ruhaválogatással töltenem. Kényelmes leggingset húztam magamra, ehhez egy sötétkék felsőt és egy szürke kardigánt. A hajam egy részét hátrafogtam egy kis lófarokba, hogy ne húljon egész nap a szemembe. Izgalmamban köszönhetően egy falat se ment volna le a torkomon, ezért csak bedobtam egy banánt és egy müzlit a táskámba későbbre. Nem néztem be a konyhába mielőtt elindultam, nem igazán volt kedvem apával beszélni.

A klinika szerencsére nagyon közel esett apa házához, mindössze húsz percembe tellett sietős tempóban odasétálni. A recepción álmos szemű fekete lány gubbasztott a monitor mögött.

- Miben segíthetek? - mormogta alig hallhatóan.

- Dr. Alan Zaltmanhoz jöttem gyakorlatra, azt mondta a recepción vár rám egy csomag.

- Miss Isabelle Maria Woods?

- Igen - feleltem türtelmesen a kérdésére.

- Született 1999. augusztus 21-én Richmondban, Virginia államban? - Készségesen bólogattam, mire a lány néhányat kattintott, majd felállt és a hátulról a pult alól előhúzott egy csomagot. - A csomagban megtalálod a névjegykártyádat, az egyenruhádat, amit kötelező hordani, illetve a szekrényed kulcsát. Ezeket a gyakorlat végén kötelező leadni. Az öltözőt a folyosó végén találod. Dr. Zaltman irodája a második emeleten található, már vár. Szép napot!

Megköszöntem a segítségét, aztán siettem az öltözőbe a csomagommal. Néhány idősebb nő készülődött ott, de egy biccentésen kívül nem sokat törődtek velem. Az egyenruhám pont úgy nézett ki, mint egy ápoló egyenruhája, csupán annyi különbséggel, hogy lila helyett az enyém halványsárga színben pompázott. A névjegykártyám is színes volt, apró virágokkal. Ilyet egy közkórházban nem visel az ember, itt viszont ezekkel is a gyerekeknek akartak kedveskedni. Az utcai ruhámat a szekrénybe hajtogattam és a táskámat is bezártam, nehogy valamimet elveszítsem.

Lifttel mentem fel a másodikra, ahol az itt dolgozó orvosok irodái sorakoztak. Nagyon tetszett a hely, a falakat színesre festették és gyógyszerreklámok helyett mesefigurás falmatricákat ragasztottak fel. Dr. Zaltman rendelője a folyosó végén volt, tétován kopogtam kettőt az ajtón. Mély hang jelezte, hogy bemehetek.

- Jó reggelt - köszöntem illedelmesen az előttem ülő két fehérköpenyes férfinak. Az asztal mögött helyet foglaló doktor arcát borosta fedte, szemei vastagkeretes szemüvege mögül vizsgáltak. Elég szikár testalkatúnak tűnt, nem úgy mint kollégája, akinek a hátán feszült a köpeny. A másik doktor a pácienseknek fenntartott széken ült és nem fordult felém, elmélyülten nézegetett egy dossziét.

- Miss Woods, ha nem tévedek - állt fel Dr. Zaltman és kezét nyújtotta. - Örülök, hogy megismerhetem. Dr. Rahman ódákat zengett magáról. Ő itt a kollégám, Dr...

- Bohóc! - pattant fel a másik orvos. Az arcát bohócosra festették és az orrán egy nagy piros orr virított, amit hatalmas vigyorral az arcán nyomogatott amitől az csipogó hangot adott ki. Annyira meglepett a helyzet, hogy nevetni sem tudtam, csak álltam ott megkövülten. - Mondtam én, hogy ez nem jó ötlet, Alan! - fordult bosszúsan Dr. Zaltmanhoz a bohóc miután belőlem nem csalt ki semmiféle reakciót.

- Én nem állítottam, hogy be fog válni, Nick - vonta meg a vállát Dr. Zaltman. Kollégája láthatóan elszomorodott.

- A gyerekeknek bizonyára tetszeni fog a piros orr... Az arcfestésben már nem vagyok annyira biztos - mondtam kiengesztelően. Dr. Bohóc arca azonnal felragyogott.

- Ugye, én is ezt mondtam, de Alan ragaszkodott az arcfestéshez. Megyek is és lemosom. - A doktor köszönés nélkül távozott és hallottuk, hogy a folyosón végig az orrát nyomogatja.

- Elnézést a kollégámért. - Dr. Zaltman láthatóan fáradtan hanyatlott vissza a székébe. - Dr. Heiffer szeret ilyesmivel kísérletezni. - Fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. Csak álltam ott a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezve, arcomra fagyott mosollyal.

- Szerintem ez egy jó kezdeményezés - nyögtem ki végül nagy nehezen, mielőtt még kínossá vált volna a csend. Úgy tűnt Dr. Zaltmant nem érdekelte tovább a téma. Egy nagy adag paksamétát vett elő az egyik fiókból, majd a szék felé intett, amin korábban Dr. Heiffer foglalt helyet. Engedelmesen helyet foglaltam, ő pedig belefogott a jövőbeni teendőim ismertetéséhez.