Maradj velem örökre

11.

Sziasztok! Igen, jól látjátok, ezen a héten korábban jön az új rész, mert van néhány kérdésem és türelmetlen vagyok. :D Tehát, ezt a történetet június végére be szeretném fejezni és júliusban újat kezdeni. Van több draftom is, de nem tudom mire lennétek kíváncsiak. A magyar vagy az angol szereplős sztorikat szeretitek jobban? Illetve eszembe jutott egy jó ötlet a nyárra, amit instagramon jól meg lehetne valósítani. Van igényetek arra, hogy csináljak egy insta fiókot vagy ott nem vagytok túl aktívak? Kérlek válaszoljatok, mert tényleg érdekel a véleményetek, aki nem szeretné itt megosztani a gondolatait, az nyugodtan írjon privátban! Jó olvasást! :)

A szoba ugyanúgy fogadott, mint ahogy itt hagytam szeptember elején. Próbáltam úgy berendezni, hogy otthon érezzem magamat, de hiába hoztam magammal Virginiából minden mozdíthatót, a szoba sterilnek tűnt. Hiába volt minden az enyém itt, semmi sem tartozott többé hozzá. Az akkori Isabelle, aki képtelen volt barátkozni, kiállni magáért és megszólalni, megszűnt létezni abban a pillanatban, amikor egy bajkeverő megtörte a méteres jeget benne. Akármit is mondott vagy gondolt apám Sebastianról, csakis neki köszönhettem, hogy felrázott abból a félálomból, amiben anya halála óta ragadtam. Különös, hogy egyetlen ember képes volt megtenni azt, amit számos tanult és elismert orvos nem. Sebastian a legboldogabb és legfájóbb emlék az életemben anya után.

Sok-sok álmatlan éjszakát töltöttem róla álmodozva. Ezerféleképpen elképzeltem hogyan alakulhatott volna minden köztünk, ha apa nem utálja őt és nem adja az elmebeteg apja kezére. Ahogy telt az idő, az álmodozás helyét átvette a vád és a bűntudat. Mikor kit vádoltam a szerencsétlenségért: Thomas bácsit, apámat, magamat, Istent, amiért nekem ennyi örömöt sem adott meg az életben. Néha leendő pszichológus szemmel szemléltem a helyzetet. Egy csapat beteg embert láttam, akiknek semmilyen doktor nem segíthet ameddig ők nem akarnak magukon segíteni. Így sem tudtam Sebastianra haragudni, az én szememben ő az áldozat volt, akit mindenki bántott, még én is, akit a legjobban szeretett. Nem is értettem miért akart velem beszélni, hogyan akarhat szóba állni egy olyan emberrel, aki ennyi fájdalmat okozott neki?

Nem találtam magyarázatot sem akkor, sem most. A fejfájásomtól szabadulni akarván kényszerítettem magamat, hogy ne töprengjek a múlton. Amíg folyamatosan ezeken rágódom, nem leszek képes továbblépni. A párnát a fejemre szorítva ígértem meg magamnak, hogy esélyt adok a jövőnek és saját magamnak, hogy beforradhassanak végre a sebeim.

***

Kopogtatásra ébredtem, kómásan másztam ki az ágyból, hogy kinyissam az ajtót. A fejfájásom enyhült, de nem múlt el teljesen. A szememet sem éreztem már olyan dagadtnak mint korábban. Kinyitottam az ajtót, ám senki sem állt a folyosón. A földszintről tányér és evőeszköz csörömpölés hallatszott fel. Hatalmasat kordult a gyomrom, egész nap alig ettem pár falatot. Visszaléptem a szobába, hogy rendbe hozzam magamat. Apámnak ez mindig is sokat számított, ő soha nem akart ziláltnak tűnni és ezt tőlem is elvárta.

A hajamat a hosszából adódóan nem tudtam nagyon formázni, így egyszerűen két oldalt a fülem mögé tűrtem. Előtúrtam egy egyszerű A-vonalú ruhát a bőröndből és felvettem hozzá egy kardigánt. Nem tűntem királykisasszonynak, de egy vacsorához megfelelőnek nyilvánítottam az öltözékem.

Lassan haladtam a konyha felé, küzdve a bennem feltörő idegességgel. Több, mint fél éve nem vacsoráztam apámmal, de az évek során belém égett minden egyes ostoba szabály, amit apám szigorúan betartatott velem, de még a bácsikámmal is. Sok vacsorát traumaként fogtam fel, főleg azt a szörnyűségeset, ami után közölte, hogy eljegyeztetett azzal a bájgúnárral, akit meghívott aznap estére. Természetesen egy szót sem szólhattam senkinek, főleg Sebastiannak nem. Ha elég bátor lettem volna és szembeszálltam volna apámmal, talán Sebastian soha nem köt ki annak a bűnözőnek a kezei közt. Elég, régen vége, ideje hogy továbblépj! - emlékeztettem magamat a fogadalmamra.