NCT oneshots

Markhyuck

Mark:

Miért velem történik ez? Mit tettem, hogy ezen kell végigmennem? Miért nem lehet normális, boldog életem?

Mark Lee vagyok 19 éves. Már közel fél éve nem mozdulthattam ki a kórházból. Hogy miért vagyok itt? Akkor kezdődött, mikor elvesztettem az étvágyamat és, ha ettem valamit az nem sokáig maradt meg bennem. Előszőr nem fektettem rá túl nagy hangsúlyt, mert azt hittem valami vírus. Bárcsak az lett volna. Később viszont elkezdtem vért hányni és ekkor döntöttük el a szüleimmel, hogy elmegyünk a kórházba kivizsgálásra, ahol azt mondták, hogy gyomorfekélyem van. A probléma az volt, hogy túl későn vettük észre ezt, mivel már szövődmények kezdtek el kialakulni. Teljesen magam alatt vagyok, hiába voltam már túl számtalan műtéten, hiába tömnek belém különféle erősebbnél-erősebb gyógyszereket semmi sem használ. A betegség miatt alig tudok enni, nem mintha lenne étvágyam. Rengeteget fogytam és járni is alig tudok, pedig eddig fociztam és mozogtam rendszeresen. Ez hiányzik a legjobban. Összeségében nagyon rosszul kezelem ezt az egészet. Nem úgy, mint a szobatársam, Donghyuck. Ő egyszerűen maga a pozitivitás. Mindig vidám, állandóan mosolyog és mondogatja, hogy ne legyek szomorú és mikor összetörök ő mindig ott van. Nem tudom mihez kezdenék nélküle. Nem értem, hogy csinálja ezt, mikor neki rengeteg szörnyűségen kellett végigmennie. Árvaházban nőtt fel, ahol konkrétan tettek a fejére. Látták
Hyuckon, hogy beteg, de nem vitték kórházba, mert túl költséges lett volna. Az volt a szerencse, hogy egy orvosi ellenőrzésnél észrevették, milyen rossz bőrben van Hyuck. Tuberkulózisa van. Az én szenvedésem az ővéhez képest semmi. Szoktam hallani néha a köhögő rohamait, és a véres zsepiket is látom de ő mindig azt mondja, hogy jól van. Rosszabul is néz ki, mint én. Mármint nála gyönyörűbb embert még nem láttam, de látom, hogy a betegség teljesen tönkre teszi őt. Annyira fehér, mint a lepedőink és sokkal vékonyabb nálam, pedig én is felérek egy csontkollekcióval. És mégis mindig mosolyog.Hogy lehet valaki ilyen erős?

-Hé, Mark min gondolkozol?-kérdezte gondolataimnak főszereplője. Természetesen hatalmas mosollyal az arcán.

-Hogy csinálod ezt Hyuckie?-kérdeztem, mire láttam, hogy meglepődik.

-Mire gondolsz, hyung?-érdeklődött.

-Hogy tudsz mindig ilyen vidám lenni, mikor tudom mennyi minden történt veled? Hogy csinálod?-néztem mélyen szemeibe, a válaszát várva.

-Nem éri meg szomorkodnom. Ha most erre pazarolnám el az időt, akkor azt később biztos megbánnám. Főleg úgy, hogy tudom, hogy bármikor vége lehet ennek az egésznek-mondta, mire összeszorult a szívem. Miért pont vele történik ez?

-Jajj ne mondj ilyet, Hyuck. Minden rendben lesz. Mindketten meggyógyulunk és boldogok leszünk.-magyaráztam neki, pedig én sem hittem a szavaimban.

-Nocsak még sosem hallotalak ilyen biztatóan beszélni, de örülnék neki, ha így lenne-vigyorgott rám, mire nekem is mosolyognom kellett. Az aranyos pillanatunkat az orvosok szakították meg. Engem megint megtömtek különböző bogyókkal, viszont, Hyuckot az orvos elvitte valami ellenőrzésre. Nagyon ritkán van ilyen, ezért remélem nincsen semmi baj vele.

-Mark itt az ebéded. Mostanában meglehetősen jól megtartod az ételt és ez mindenképpen jó jel.-mondta nekem az orvos, mire nekem is leesett, hogy mostanában alig hánytam.

-Akkor lehet rendbe jövök?-kérdeztem reményteli szemekkel, izgatottan.

-Nem ígérhetek semmit, de ha így haladsz van rá esély-fejezte be a mondandóját, majd kiment. Nagyon boldog voltam. Végre van esély, arra, hogy újra normálisan éljek. El sem hiszem. Szerintem le sem lehet vakarni a vigyort az arcomról. Vagyis ezt hittem, addig míg vissza nem tért, egy könnyes szemű Hyuck. Leült az ágyra és csak merdt maga elé. Mikor kimemt az orvos gyorsan felkeltem az ágyból és odamentem hozzá.