NCT oneshots

Dojae

Doyoung:

15 éves koromban diagnosztizálták nálam a szorongást és az inszomniát. Most 24 éves vagyok és eddig a szüleimen kívűl senki sem tudott ezekről a bajaimról. Az összes tag elől sikerült elrejtenem. Még Jaehyun se jött rá, pedig ő mindennél és mindenkinél jobban ismer engem. Viszont az a baj, hogy mostanában egyre több stressz ér engem, ami nem könnyíti meg a helyzetem. Persze, voltak már problémáim emiatt, viszont, eddig az összeset tudtam kezelni. Mostanában viszont megint nehezemre esik az alvás, mert folyamatosan kavarognak a gondolataim. Szerencsémre egyelőre egyik tag sem vette észre, hogy valami nincs rendben velem és szeretném, hogy ez így is maradjon.

-Doyoung. Figylesz rám?-integetett a kezével az arcom előtt Taeyong.

-Ne haragudj. Elkalandoztam.-vakartam meg tarkóm.

-Hát azt látom. Minden oké? Elég piros az arcod.-tette tenyerét a homlokomra.-Nincs lázad.

-Persze, hogy nincs. Jól vagyok. Folytathatjuk is a gyakorlást.-mosolyogtam rá, majd feltápászkodtam a földről.
Szerencsémre nem gyakoroltunk sokat. Nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna még, hiszen folyamatosan idegesnek éreztem magam és alig tudtam koncentrálni. Nem tudom, hogy ez a szorongásnak vagy az alváshiánynak tudható, e be.

-Nyuszi eljössz velem kávét venni?-lékpedett oda hozzám párom egy nagy vigyorral az arcán. Így nem tudok nemet mondani neki, pedig ilyen állapotban emberek között még rosszabbul érzem magam.

-I-igen megyek.-dadogtam, ami még engem is meglepett, ugyanis nagyon ritkán fordul ez elő velem.

-Mi a baj? Olyan furcsa vagy mostanában.-nézett rám aggodalommal teli szemekkel.

-Semmi, csak kicsit fáradt vagyok az utóbbi időben, de ennyi.-eresztettem felé egy nyugtató mosolyt, de láttam, hogy ezzel nem győztem meg.

-Biztos?-húzta fel szemöldökét.

-Biztos.

-Hát jó.Akkor menjünk.-fogta meg a kezem, majd elindult egy általa választott kávézó felé. Szerencsétlenségemre a hely teljesen tele volt, amit most nem nagyon tudtam értékelni. Ahogy beléptünk egyből elkezdtem az eddiginél is rosszabbul érezni magam.

-Nagyon izzadsz. Jól érzed magad? Beteg vagy?-méregetett engem.

-N-nem. Jól vagyok, csak melegem van itt.-nyugtattam meg, de még magamt sem sikerült. Borzalmasan éreztem magam. Meleg volt, alig kaptam levegőt, a mellkasom is szorított és már elkezdtem fekete foltokat látni. Ez volt az a pillanat, ahol megelégeltem a helyzetet.-Jae. Menjünk innen.-rántottam meg felsője ujját.

-Miért? Mi a baj?-nézett rám.

-Elmondom, ha kiértünk ígérem. Csak menjünk ki. Nagyon szépen kérlek.-már hányingerem is volt. Tudtam, hogyha nem jutok ki innen, akkor vagy elájulok, vagy pánikrohamot kapok. Mielőtt ezekből akármelyik is bekövetkezett volna, Jaehyun gyorsan kivezetett az épületből. Egyből egy padhoz ment, ahová leültetett engem, majd leguggolt elém.

-Mi volt ez? És ne merd azt mondani, hogy semmi.-mondta szigorúan, de látszott rajta, hogy nagyon aggódik.

-S-sajnálom.-hajtottam le fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

-Ne sajnáld. Inkább mondd el mi folyik itt.

-Ez a szorongásom miatt történt.-suttogtam

-Miféle szorongás?-lepődött meg.

-Tudod. 15 éves korom óta szorongási zavarom és inszomniám van.-meséltem neki, de még mindig nem emeltem meg a fejem.

-Miért nem mondtad eddig?-hallottam meg kedves és nyugodt hangját.

-Mégis, hogy mondtam volna? Nem hiszem, hogy illik a késő esti beszélgetéseink közé, hogy "Figyelj, amúgy szorongásom van már 9 éve. Veled mizu?". Meg nem akartam, még ezzel is terhelni a csapatot és téged. Azt hittem már tudom kezelni ezt egyedül.

-Annyira buta vagy. Nem vagy teher. Sose leszel az. Azért vagyok neked, hogy elmondj ilyen dolgokat. Bízz bennem. Kérlek.-tette kezét a combomra.

-Bízok benned. Egyszerűen csak nem akartam, hogy tudj erről. Azt hittem nem fontos.

-Minden veled kapcsolatos dolog fontos nekem. Még, ha negatívum is.

-Köszönöm.-tettem rá kezem az övére.

-És mit lehet ez ellen tenni?-kérdezte, miközben hüvelykujjával simogatta kézfejemet.

-Egyelőre nem akarom ezt nagy dobra verni. Megpróbálom minél kevesebb stressznek kitenni magam és megbeszélni veled, mindent ami a fejemben van.-magyaráztam, mire bólintott.

-Ez eddig tetszik. És, ha ez nem segít?

-Akkor fel kell keresnem egy pszichológust, aki mindenn bizonnyal pszichoterápiát fog javasolni, esetleg valami gyógyszert is mellé. Ha ez bekövetkezik, akkor kénytelen leszek beszélni erről a többieknek is.-sóhajtottam egyet.

-Melletted leszek végig, jó?-emelte meg fejem az államnál fogva, hogy végre a szemébe nézzek.

-Tudom és köszönöm.-pirultam el.

-Ez nem olyasmi, ami miatt hálálkodnod kell. Ez természetes. Sajnálom, hogy nem beszéltél nekem erről hamarabb.

-Eddig nem is okozott nekem ilyen nagy bajt. Azt hittem kezd eltűnni.

-És most mitől jött vissza?-érdeklődött, mire csak felvontam a vállam.

-Fogalmam sincs. Nade induljunk vissza a dormba, mielőtt Taeyong halálra aggódja magát.-keltem fel a padról.

-Igazad van. Egy valamit, viszont most itt ígérj meg.-állt meg velem szembe.-Soha többé ne rejts el előlem ilyen dolgokat.-nézett rám szigorúan.

-Ígérem.-suttogtam mélyen szemébe nézve.

-Oké. Ezt le kell pecsételni valamivel, nehogy megszegd itt nekem.-magyarázta, mire felvontam a szemöldököm.

-Mit értesz pecsét alatt?

-Tudod mint a kisujjeskü meg ilyenek.-válaszolta.

-Az olyan dedós.-forgattam meg szememimet.

-Igazad van. Jobb ötletem van.

-Még, pedig?-amint ezt kimondtam rátapadt ajkaimra.

-Ennél jobbat ki sem találhattam volna.-vigyorgott rám.

-Hülye-vörösödtem el.

-Most mondd, hogy nem tetszett.-várt egy kicsit-Na látod nem mondod.

-Nem kéne duplán megesküdni erre? Nehogy megszegjem.-motyogtam.

-Olyan aranyos vagy. Hogy mondhatnék erre nemet?-emelte meg arcom, majd ismét összeérintette párnáinkat.