A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

1

Magamtól ébredtem. Néhány pillanatig csak feküdtem az ágyban, próbáltam felidézni, mit csinálok ma. Amikor végre eszembe jutott, lemondó sóhajjal ültem fel. Valahogy lábra kászálódtam, a tükör elé léptem, hogy elvégezzem a szokásos reggeli szertartásomat. Végigsimítottam tükörképem arcvonásait, elméláztam, vajon honnan, kitől örökölhettem barna fürtjeim, erőteljes, határozott arcvonásaim, sötét szemeim, arányos alkatom. Egy hideg fuvallattól összerezzentem, belém hasított a felismerés, hogy ma reggel nincs sok időm erre.

Már kedvenc kapucnis pulcsimon húztam át a fejemen, amikor megütötte a fülem Kasszília kiabálása:

- Nagyon remélem, hogy ébren van, kisasszony, mert ha öt percen belül nem kezd el reggelizni, akkor el fog késni! - Bosszúsan fújtam egyet, hogy annyi év után is minden reggel el kell játszanunk ezt a procedúrát, miszerint magázni akar engem. Épp a tökéletes visszavágást tervezgettem, amikor periférikus látásommal észrevettem az ablakot, és komiszul elvigyorodtam. Egy pillanatra bűntudatot éreztem, de végül vállat vontam. Végül is, sietnem kellett, nem?

Szélesre tártam az ablakot, a párkányra guggoltam, majd leugrottam. Annyiszor csináltam már, hogy csukott szemmel is elkaptam volna a fél méterrel lejjebb kezdődő létra legfelső fokát. Imádtam érezni, ahogy a szél cibálja a hajamat, miközben egyre lejjebb ereszkedtem.

Nem sokkal később már a konyhaablakban lógáztam a lábam, kiélvezve, hogy Kasszília még nem vett észre, majd felkészültem, hogy ezt megváltoztassam.

- Elég gyors voltam? - Sunyi módon élveztem, hogy a frászt hozhattam rá.

- Mi a...

Vállat vontam, igyekeztem elrejteni az arckifejezésem, mert sose bocsátotta volna meg, ha felnevetek.

- Megérdemelted. Hányszor kértelek, hogy szólíts Karlinkának? - Erre persze papírforma szerint dühösen forgatni kezdte a szemét.

- Megérdemeltem? Hány éves vagy te? Gyere enni te kis... - Elharapta a mondat végét, látszott, hogy nem lépett még túl rajta, de félreteszi a nap végéig.

Tíz perccel később már a város utcáit róttam. Gyalog nem volt éppen közel az irodaház, de nem bántam, hogy sétálok. Kicsit kiszellőztettem a fejem, segített a koncentrálásban. Egy bő óra után elértem a célomat, és mindennek ellenére nyugodtan kapaszkodtam fel a harmadik emeletig.

A váróteremben csak egy alak ült, de ő éppen elég volt, hogy lefagyjak. Mit keres ő itt? Azonnal felismertem a homokszínű hajáról, és ha lett volna bármiféle kétségem, az is eltűnt volna, ahogy belenéztem azokba a türkizszínű szemekbe. Emlékeztem a gyerekkori első találkozásra az árvaházban, majd amikor a támadás alatt másodszor néztünk egymásra. Vizslató tekintetemre csak egy kérdőn felhúzott szemöldökkel válaszolt, mire megráztam a fejem. Odabotorkáltam egy székhez, szinte levetődtem rá, igyekeztem kisöpörni a fejemből a titokzatos "ismerősömet".

Egészen addig nem sikerült megnyugodnom, amíg kinyílt az ajtó a terem túlsó felében, és a nevemet mondták. Remegő lábakkal álltam fel.

- Jövök!

Idegesen mentem be, és ültem le a felkínált székre. Az asztal túloldalán egy középkorú férfi foglalt helyet. Szemüvegén keresztül vizslatott hideg, szürkés szemeivel.

- Maga Telamisz Karlinka, ugye?

- Igen.

- Különleges név. Édesanyja után kapta?

Ölembe ejtett ujjaimat tördeltem, nehezen álltam meg, hogy a hangom ne remegjen meg.

- Nem. A nevelőszüleimtől kaptam, az igazit nem tudom. - Érdeklődő tekintettel nézett rám, egyik kezét enyhén felemelve biztatott mesélésre. Nagyot sóhajtva kezdtem bele. - Legkorábbi emlékeim öt éves koromból valók, egy tropekai árvaházból. Valószínűleg a sivatagi falvak egyikében születtem, de biztosra senki nem tudja. Hétévesen egy férfi elvitt, vagy saját magától, vagy az árvaház kérésére. Így kerülhettem a jómódú Telamisz családhoz. A báróék velem egyidős lányukkal neveltek, saját gyermekükként. - Hangom egy pillanatra elcsuklott, de gyorsan összeszedtem magam. - Aztán két éve rablók törtek ránk, megölték a bárót és a lányát. A bárónő pedig beleőrült a fájdalomba, és a legjobb orvosok se tudtak, illetve a mi napig nem tudnak segíteni rajta. Mivel örökbe fogadtak, nagykorúságom napján megöröklöm a teljes vagyont. Az addig hátralevő két évre keresek munkát, ezért vagyok most itt. - A végét kicsit elhadartam. A férfi hümmögött, tekintetében mintha sajnálat villant volna. Belenézett az előtte heverő papírokba, majd feltett egy kérdést.

- Megkérdezhetem, hogy miért nem a bárónő mellett van addig is?

Szomorúan lehajtottam a fejem, úgy válaszoltam.

- Ha lát, akkor dührohamot kap, majd letargiába zuhan. Minden alkalommal, amikor megyek meglátogatni, akkor reménykedem, hogy kivételesen máshogy lesz, de... - Nem volt szükség rá, hogy befejezzem a mondatot.

- Értem. - Kicsit elhúzta az első betűt, nem teljesen rám figyelt. - Köszönöm szépen. Az eredményről majd értesítjük.

Kicsit meglepett a gyors lezárás, de tudomásul vettem, és egy köszönés után kifele indultam...

...volna, de még utánam szólt.

- Kisasszony! - Mélyen a szemembe nézett. - Igyekezzen találni valamit, ami tényleg érdekli. - Amit mondott, annyira meglepett és összezavart, hogy válasz nélkül hagytam ott.

Remegő lábakkal indultam el. Ezen elcsodálkoztam, mert engem általában valami előtt önt el az adrenalin, nem utána. Egy pillantással felmértem, hogy titokzatos "ismerősöm" eltűnt. Ez újabb rejtélyes pontja volt a napomnak. Mire várhatott, ha be sem ment?

Elgondolkozva botorkáltam le a háromemeletnyi lépcsőn, majd hunyorogva léptem ki az ikarai napsütésbe. Megálltam egy pillanatra, hogy vegyek néhány mély lélegzetet. Ekkor azonban valaki hátulról egy édeskés illatú kendőt szorított az arcomhoz, ami rögtön hatott. Szédülni kezdtem, igyekeztem harcolni a bénító köd ellen és kiszabadulni, elfutni, de addigra a mögöttem álló erősen tartott, magához szorított. Mielőtt megadtam volna magam a sötétségnek, még hallottam, hogy suttog nekem valamit, majd elvesztettem az eszméletem.

Sziasztok! Mint látjátok, újra itt rontom a levegőt. Ez a rész finoman szólva hosszabb mint az előző, inkább erre számítsatok később is, de nem ígérek semmit. A részeket igyekszem pár naponta feltölteni, ha túl jó fejnek érzem magam, akkor gyakrabban is.
A közeli viszontlátásig: Narissza