A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

5

Vettem egy nagy levegőt mielőtt megszólaltam.

- Nem, nem azt köszönöm, hogy elraboltál.

Gúnyosan szusszant egyet.

- Akkor mit?

Kényszerítettem, hogy egy pillanatra a szemembe nézzen. Tekintetem az övébe fúrtam, úgy válaszoltam.

- Hogy megmentetted az életemet. -Néhány pillanatra lefagyott, de utána csak dühösen horkantott, és elkapta a fejét. Nekem ekkor lett elegem. Leültem a peremre, és tettem egy utolsó próbát. - Na, jó. Ez így nem mehet tovább. Az nem beszélgetés, ha te csak morgolódsz, és régi dolgokba lovalod bele magad. Mit szólnál, ha egyet kérdeznék én, utána egyet te, és így tovább. Rendben?

Egy darabig csend volt, majd amikor megszólalt, megkönnyebbülésemre már inkább kíváncsi, mint dühös volt.

- Csak, ha elárulod, miért is te kezdesz?

Hitetlenül elmosolyodtam, pedig valami ilyesmire számítottam. Ártatlan arcot vágtam, nem mintha láthatta volna, úgy válaszoltam.

- Az előbbi kirohanásodban legalább három kérdést feltettél. Tulajdonképpen háromszor jövök, nem gondolod? - Teljesen indokolatlanul kirobbant belőlem a nevetés, és ezután ő se bírta sokáig visszafogni.

- Mondhatnám, hogy igazad van, de mivel nem így gondolom, csak azért nem teszem, mert akkor hajnalig ezen veszekednénk. - Hangja közelebbről szólt, mint korábban. Hátranéztem, hogy lássam, merre van. Meglepetésemre gyakorlatilag mögöttem állt, neki tudtam volna dőlni.

- Nem ülsz le?

Halkan elnevette magát.

- Ez a kérdésed, principessa? Dehogynem, ha ez a kívánságod.

- Te kis... - kezdtem volna elküldeni más éghajlatra, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Tehát az én köröm következik. Zavar, ha principessának hívlak?

Elgondolkoztam. Láthatóan komolyan érdekelte, talán tiszteletben is tartotta volna, ha azt kérem, ne tegye. Lassan, megfontoltan kezdtem a válaszom.

- Azt hiszem nem. De... - Elbizonytalanodtam egy pillanatra. - Van más oka is, hogy ezt használod a Karlinka helyett, minthogy szerinted hercegnőre hasonlítok?

Elmosolyodott.

- Csak nézz magadra! A Karlinka nem illik a lényedhez, a kisugárzásodhoz.

Értetlenül megráztam a fejem.

- Honnan tudhatnád? Nem is ismersz.

- Attól, hogy te ma beszéltél velem először, nem zárja ki, hogy én, persze csak elméletben, hetekig figyeltelek volna, hogy a legjobb pillanatban rabolhassalak el. Teoritikusan.

Felvontam a szemöldököm.

- Hát jó. Te jössz.

Felém fordult egy kicsit. Kíváncsian mért végig.

- Mesélj magadról!

Igyekeztem húzni egy kicsit húzni az időt.

- Ez nem kérdés.

Valószínűleg sose felejtem el azt az arcot, amit akkor vágott. Végül hatalmas sóhajtással helyesbített.

- Mesélnél magadról?

- Kibújhatok annyival, hogy nem? - Erre már nem is válaszolt. - Rendben. Mit szeretnél tudni?

- Mit nem?

Vettem egy nagy levegőt. Magam se tudtam teljesen, mitől félek annyira. Elgondolkoztam, ezt viszont Dinova nehezményezte.

- Mi lesz már az esti mesémmel?

- Menj a francba! Szóval, ha tényleg érdekel...

- Nem, nyilván csak azért kérdeztem, mert nem érdekel.

-...akkor legyél olyan kedves, és ne szólj közbe. Mint azt te nagyon jól tudod, hétéves koromtól éltem családban. Az egész nagyon új volt nekem, de a báróék kedvesen próbáltak segíteni, hogy tényleg úgy érezzem magam, mintha családban élnék. Örökbe fogadtak, sokszor kérték, hogy hívjam őket a szüleimnek, de erre nem voltam képes. Mostmár bánom... - A hangom elcsuklott, mire meglepetésemre éreztem, hogy Dinova egyik karjával magához húz, és átölel. Belekapaszkodtam, erőt merítettem belőle. Egy idő után folytattam. - Gyakorlatilag bármit csinálhattunk Mirával egész gyermekkorunkban. Ő a fogadott testvérem - tettem hozzá értetlen arcát látva. 

- Nem volt velünk sok gond. - Az gondolataimba merülve folytattam. - Én a sportolásért lelkesedtem, ő a könyvekért, de mivel motiváltuk egymást, így nem volt az, hogy csak az egyiket csináltuk volna egész nap. - Észre se vettem egy darabig, hogy a szép emlékek hatására könnyek kezdenek folyni az arcomon. - Amit mindketten imádtunk, az a tánc volt. Egész napokat töltöttünk ketten a táncterembe, minden gátlás nélkül váltogatva a műfajokat. - Ásítottam egyet, kezdtem álmos lenni. - Aztán néhány évvel később kicsit korlátozták a szabadságunkat, hogy tanuljunk is valamit időnként. Az olvasást azonban sose sikerült megszerettetnie velem Mirának, bárhogy próbálkozott is. Mivel ez a tankönyvekre sokszorosan igaz volt, nem ritkán lehetett minket úgy megtalálni délután, hogy én épp kúsztam-másztam valahol, ő pedig hangosan olvasta a jegyzeteit, hogy nekem is megragadjon. Ennyi azonban legyen elég mára - szakítottam meg hirtelen a mesélést, mert éreztem, hogy Dinova a vállamra hajtja a fejét, ami nekem kicsit sok volt a bátorító ölelése mellé.

Válasz nem érkezett, még valami ellenkező megjegyzés sem, így kicsit zavartan néztem Dinovára. Ő azonban békésen szuszogva aludt mellettem. Egy magas szikla tetején. Kicsit sem veszélyes. Mindezt a vállamon. Áldottam a szerencsét, hogy nem reflexből lelöktem magamról, mert annak végzetes következménye lehetett volna.

Óvatosan felkászálódtam, majd a hóna alatt megragadtam az alvó fiút, és hátrébb húztam. Aztán próbáltam a másik oldalról megtolni, hogy biztonságban legyen, de ez neki még álmában sem tetszett. Morgott valamit, majd a kezemnél fogva lerántott maga mellé, és alvómaciként átölelt, és magához húzott. Mindent megtettem, hogy kiszabaduljak, de persze esélyt se hagyott.

- Maradj már nyugton, és aludj! - dörmögte félálomban.

Nem nagyon volt más választásom, mint elfogadni a kicsit kényelmetlen helyzetet, és lassan álomba szenderülni.

Hello everyone! Kicsit rövidebb részt hoztam ma nektek, de ennek ellenére nekem az egyik személyes kedvencem. ( Nem fogjátok kitalálni miért... vagy de.) Nem tudom, ki mit gondol, szerintem kellenek időnként kicsit lassabb részek is egy történetbe, mert úgy inkább valószerű. Amint általam kitalált bolygókon egy hercegnőt keresnek. Tényleg mintha a mi utcánkban játszódna, nem? Mindegy.
És még benne vagyok a három napban, bár csak húsz percen múlik. Sikerélmény!

A következő találkozásig ne felejtsétek el őrült írótokat: Narissza