A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

14

Kifejezetten furcsa volt az utcákon, emberek között járni. El is kellett gondolkoznom, mikor volt ilyen legutóbb. Aztán bevillant a fejemben kavargó emlékek közé az állásinterjú reggele. Mennyire féltem! Aztán mennyire megkönnyebbült voltam a végén! Bár mondjuk nem sokáig. Dinova elég hamar közbelépett. Erre a gyomrom összerándult, és bosszúsan megráztam a fejem. Próbáltam elterelni róla a gondolataimat, de mintha minden hozzá vezetett volna vissza.

A Tropekára visszainduló gépeket céloztam meg. Valószínű volt, hogy nem vár majd senki, hisz nem tudhatták, hogy mikor szabadulok meg, megyek vissza a bázisra.

Egy kereszteződésnél elméláztam egy pillanatig. Az egyik biztonságosabb, viszont hatalmas kerülőt jelentene. Rövid töprengés után a néptelen, szűk utcácskák mellett döntöttem, le akartam vágni az utat. Nem féltem, rengetegszer jártam már arra.

A gondolataimba mélyedve sétáltam. Egy halk neszt hallottam magam mögül, amitől egy pillanat alatt megmerevedtem. Igyekeztem felmérni a fülemre támaszkodva, hogy milyen messze van mögöttem a hang forrása, de már késő volt. Valaki befogta hátulról a számat és egy oldalsó utcába húzott, kezeimet összefogta hátul. Sikítani próbáltam, de esélyem se volt, mert...

Mert belepuszilt a nyakamba az az átkozott gazember. Egy váratlan mozdulattal maga felé fordított, és az ölelésében találtam magam.

- Az én hibám volt - suttogta Dinova, miközben egy pillanatra sem engedett el.

- Meg foglak egyszer még ölni, azért, amit most műveltél. Emellett ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből - válaszoltam, majd magamhoz húztam és szenvedélyesen megcsókoltam. Sokáig egyetlen szót sem szóltunk, de nem is volt szükség rá. Homlokát az enyémnek támasztotta.

- Hiányoztál - halkan beszéltem, tekintetem az övébe fúrtam.

- Szeretlek - felelte. Kezét a derekamra csúsztatta, csibészes mosolyt villantott felém, amitől rájöttem, mire készül.

- Ne. Merészeld - nem érdekelte a fenyegetésem. Egy másodperc alatt lehajolt, és a térdhajlatomnál felemelt. Sikoltva vettem tudomásul, hogy a hátán lógok. Nem hagytam annyiban. Lendületet vettem, és előrevetődtem. Erre nem számított, így viszonylag kecsesen földet értem, és rendkívül mérgesen álltam fel.

- Dinova! - sziszegtem, mire elnevette magát.

- Baj van, principessa? - incselkedett félrehajtott fejjel, mire csak bosszúsan fújtam egyet. - Mehetünk? - Felém nyújtotta a kezét, amit azonnal el is fogadtam.

- Hogy kerülsz ide egyáltalán? - kérdeztem, miközben elindultunk.

- Látni akartam, hogy jól vagy - felelte, a tekintetét szigorúan előreszegezte.

- Mióta vagy itt? És hol szálltál meg? - érdeklődtem tovább.

- Egy ideje egy ismerősömnél, hogy biztosan itt legyek, amikor visszakaplak. - Végre rámnézett, szemében egymást kergették az érzelmek.

Megálltam, úgy mondtam neki halkan.

- El se vesztettél. Úgyhogy meg ne halljam még egyszer, hogy te tehettél róla, vagy a te hibád volt, mert akkor viszont tényleg elveszíthetsz. - Nem válaszolt, csak megszorította a kezem, és hálásan nézett rám.

Csendben sétáltunk az űrkikötőig, ahol egy kis kétszemélyes gép várt ránk. Mint magyarázatából kiderült, máskor is ezt használták, ha nem volt megoldható, hogy nyilvános géppel utazzanak.

Nem nagyon szólaltam meg, amíg le nem szálltunk a Tropekán, a bázistól nem messze fekvő leszállópályán. Ez nyilvánvalóan neki is feltűnt, mivel sokszor éreztem fürkésző pillantását, de az érkezésig magában tartotta a kérdést.