A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

7

Követtem Dinovát, aki időközben elengedte a karom. Hosszú, csendes folyosókon mentünk végig. Alig néhányan jöttek csak szembe, de valószínűleg hallották, hogy engem küldtek a küldetésre, mivel kíváncsian mértek végig.

Épp azon gondolkodtam, hogy Dinova vajon mit szeretne, mikor megálltunk. Meglepődve ismertem fel a helyet.

- Hogyhogy a szobámhoz jöttünk? - kérdeztem.

Ő csak vállat vont.

- Itt tudunk a legnagyobb nyugalomban beszélni - felelte.

Benyitott. Láthatóan ismerte a terepet, otthonosan mozgott. Begyújtotta a kandallót, majd leültünk a karosszékekbe. A szobát gyorsan felmelegítő lángokat néztem, mielőtt megszólaltam.

- Miről akartál beszélni? - kérdeztem.

- Vasziliszáról - jött a válasz, amitől a helyiség sokkal sötétebbnek és hidegebbnek tűnt.

- Hogy érted? - Magam is éreztem, hogy a hangom bántóan közönyös, de furcsamód nem tudott érdekelni.

- Csak hadd meséljek róla egy kicsit! - kérte szelíden.

Vállat vontam.

- Csak nyugodtan, van időm.

- Köszönöm - megeresztett egy mosolyt. Megkönnyebbültnek tűnt, lehet, hogy félt az elutasítástól. - Hallottál már a Szibra leghíresebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb családjáról, a Maszfisztról?

Értetlenül néztem rá.

- Ki nem?

Ötletem se volt, honnan jött ez a téma. Maszfiszt Pellenisz, az eleve befolyásos család feje az első ember volt a király után.

- És a lányukról?

- Arra gondolsz, aki megszökött, vagy a húga?

- Aki megszökött. Hogy hívják? Gondolkozz! - Hangja sürgetővé vált, mintha hirtelen szorítani kezdett volna az idő.

A homlokomat ráncoltam.

- Huh. Nevekből sose voltam jó. Hogy is van? Azt hiszem, Lartia. Nem, várj, mégsem. - Megráztam a fejem. - Lartia a húga. Vaszilisza! Ez az! Maszfiszt Vaszilisza. De még mindig nem értem, miért... - Hirtelen beugrott valami teljes képtelenség. - Azt akarod mondani, hogy ő lenne? Az nem lehet! Képtelenség!

Felvonta a szemöldökét, fejét oldalra billentette.

- Miért lenne?

Hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Ő évekkel ezelőtt megszökött otthonról, majd kicsivel később meg is halt!

- Na, ja. Ebből annyi igaz, hogy megszökött.

- Megtalálták a holttestét.

- Legalábbis elhitették.

- Elhitették? Hagyjuk már!

Nagyot sóhajtott, erőt gyűjtött, hogy folytassa a győzködésemet.

- Na, jó. Mondj egy indokot, hogy miért nem hiszed el?

Dühösen fújtam egyet.

- Miért lenne jó nekik bármire is?

- Szerinted? Az egyik, ha nem a legrangosabb család idősebb lánya megszökött, és a bolygókon kóricál? Ez már önmagában megérné megpróbálni eltussolni, bár annyira azért nem, hogy a halálhírét keltsék. Kevesen tudják, azonban Vaszilisza egynéhány államtitok birtokában lépett le otthonról. Ezt pedig nem hagyhatták. Sejtették, hogy ha elhitetik, hogy halott, nem nagyon fog az utcán sétafikálni, kiadni a mocskos titkokat, ők azonban a felszín alatt nyugodtan kereshetik tovább. Arról valószínűleg nem tudnak, hogy a kormány ellen kezdett szervezkedni, méghozzá nem is akárhogy.

Csak pislogni tudtam, annyira megleptek ezek a dolgok. Dinova folytatta.

- A sértéseit meg kérlek, próbáld figyelmen kívül hagyni. Nem sokan vagyunk ennyire fiatalok. Ő már évek óta itt van, biztonságban, és Árnyék tata nagyon óvta. Sokáig azzal tartotta vissza a bevetésektől, hogy nincs még elég tapasztalata, nem elég felkészült. Erre nem sokkal azután, hogy először elengedte, megjelensz te, és a második nap az elmúlt évek legfontosabb küldetésére mész. Ez pedig érthetően dühíti.

A hallottak elgondolkoztattak. Valami szöget ütött a fejembe.

- Tulajdonképpen én hogyhogy megyek?

- Tény és való, hogy tapasztalatod nincs, de edzett vagy. A tömegbe be tudsz olvadni, ami megkönnyítheti az információszerzést. A helynek a környezeti adottságaival is abszolút tisztában vagy. - Hirtelen elhallgatott. Úgy éreztem, van még valami, amit nem akar elmondani, így rákérdeztem.

- Ennyi? - Nagyot sóhajtott, valószínűleg beletrafáltam.

- Nem teljesen. Árnyék tata nem akarta volna rögtön elmondani, ha nem kérdezősködsz ennyit, de segíteni akar.

Elakadt a lélegzetem, a szemem kikerekedett, ahogy a remény halvány nyomát éreztem. Csendesen kérdeztem.

- Miben?

Dinova rám mosolygott, a szívem őrülten vert, éreztem, hogy jó helyen kapizsgálok.

- Segíteni akar fellelni a szüleid nyomát. De ezt nem tudod megtenni, nyomok után keresgélni, ha csak itt ülsz, és próbálsz felkészülni, és...

- Köszönöm! - szakítottam félbe, és mást már nem bírtam kinyögni. A könnyeim folyni kezdtek, de nem érdekelt. Dinova talán sejtette miért sírok, talán nem, de mindenesetre közelebb jött, és bátorítóan átölelt, a hátamat simogatta, várta, hogy kicsit megnyugodjak. Lassan felszáradtak az arcomon folyó könnycseppek, de úgy maradtunk. Arcom a vállába fúrtam, valamiért nem mertem a szemébe nézni. Lassan felemeltem a fejem. Közel volt hozzám az arca, bársonyos tekintete szinte simogatott, száját szólásra nyitotta.

- Princi... - kezdte halkan suttogva, azonban az ajtó kicsapódott.

Az éles hangra rögtön szétrebbentünk. A mindenről megfeledkező, meghitt légkör azonnal odalett. Valamiért úgy éreztem, mintha a belépő Vaszilisza valami fontosat zavart volna meg.

- Hát itt vagytok! - az eddigi nyugalom után a szőke lány hangja feleslegesen hangosnak tűnt. - Te jó ég! Ti meg mégis mit csináltatok itt? - folytatta kíméletlenül Vaszilisza. - Nem is érdekel tulajdonképpen. Talán jobb, ha köztetek marad. Gyertek, megbeszélés van. Hogy miért én lettem a futár?  - morogta a végét már csak magának, miközben becsukta az ajtót.

Újra kettesben maradtunk Dinovával, azonban egyikünk sem szólalt meg. Letelepedett közénk egyfajta kényelmetlen csend.

- Mit akartál mondani? - törtem meg végül az egyre kínosabb hallgatást, bár magam sem hittem, hogy válaszolni fog.

- Semmit, nem érdekes. Majd később elmondom - feltápászkodott a karosszékből, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. - Gyere, mennünk kéne.

Csöndben tettük meg az utat vissza a tanácsteremig. Hamar odaértünk az ajtaja elé. Már épp a kilincsre tettem a kezem, hogy kinyissam, amikor valami egészen váratlan dolgot tett Dinova. A hátam mögé lépett, majd átölelt. Nem úgy, mint korában. Szoros volt, nem hagyta, hogy egykönnyen szabaduljak. Finoman csókot lehelt a hajamba. Pár másodpercig lefagyva hagytam, aztán kitéptem magam a szorításából, megfordultam, és tekintetem az övébe fúrtam. Nem tudtam, hogy dühösnek, vagy rémültnek tűntem-e inkább, az érzelmeim is vegyesek voltak. Végül nem bírtam tovább a szemezést, megpördültem, és benyitottam a terembe.

Sziasztok! Igen tudom, kicsúsztam a saját határidőmből, és nincs más mentségem, minthogy nekem is sulikezdés van. A tizedik osztály nem egy vicces dolog. Na, mindegy. Szóval, kis kárpótlásként, nem ehhez mérem a két-három napot (amit lehet, hogy inkább meghosszabbítok négy-ötre) a következőig , hanem terveim szerint már holnap, de legkésőbb vasárnap feltöltöm nektek a részt. Anyway, ha kérdésetek van a történettel kapcsolatban, akkor ne habozzatok feltenni! Ugyanez vonatkozik a hibákra: ha találtok, légyszi szóljatok, hogy ne maradjon benne az se, amit nem vettem észre.

See you later: Narissza