A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

25

Azt hittem rosszul hallok. Nem értettem. Hisztérikusan felnevettem.

- Meghal miattad a szerelmem, és alig egy perccel később te megkéred a kezem? Nem tudom, a te fejedben ez hogy állt össze, de elmehetsz a jó... - Teljesen kikeltem magamból. Pusztán a jólneveltségem akadályozott meg abban, hogy befejezzem a mondatot, miután belesűrítettem a dühömet.

Nem volt kifejezetten megdöbbent, arca továbbra is számító volt.

- Akkor gondolom, még mindig a trónt akarod.

Legszívesebben közöltem volna az összes létező gúnnyal, hogy nem köszi, meggondoltam magam, de nem hagyhattam, hogy erre hivatkozzon.

- Ahogy mondod - feleltem végül.

- Sajnálom, én igazán az egyszerűbb utat akartam választani, de legyen. Ha nem jössz hozzám, hogy legalább részben enyém legyen a hatalom, akkor megöletek naponta tíz embert az embereimmel, akik már csak a parancsra várnak. Illetve ma már csak kilencet a kis... - egy pillanatra szavakat keresett, nekem pedig előre fájt, amit mondani készült -, baleset miatt. Ebben az esetben persze tiéd a korona. - Halkan beszélt, ez mégis sokkal fenyegetőbb volt, mintha ordított volna. - Szóval, mit választasz? - kérdezte csevegő hangon, mintha egy kis semmiségről beszélne.

Többedszer törtem össze aznap. Még elfogadni se tudtam a veszteséget, mégis hogyan tudnék tiszta fejjel végiggondolni egy ilyen döntést? Hirtelen felcsillant bennem egy reménysugár, a kapitányhoz fordultam, de ő megelőzött.

- Sajnálom, hercegnő. Van egy szakasz katona, akik közvetlenül a király alá tartoznak. Csak neki fogadtak engedelmességet. Nem tudok segíteni.

Újra elöntött a kétségbeesés. Nem éreztem, hogy számítana bármit is. Nem mindegy? Majd önkínzó módon felidéztem Dinova arcát. És döntöttem.

- Rendben. - Felvetettem a fejem, határozottan ránéztem a királyra. - Hozzád megyek te lelketlen rohadék.

Kis meglepődés villant a szemében. Nem tudom, hogy a tény, hogy nem törtem össze még jobban, döntésem, vagy a határozottságom lepte meg. Egy dologban voltam teljesen biztos. Dinova nem azt akarná, hogy hosszan sirassam, miközben sorban halnak körülöttem az emberek. Azt szeretné, hogy megőrizzem a szívemben, de erősebb legyek, és képes legyek magam mögött hagyni a múltat. Így is fogok tenni.

- Csodás. - Gúnyosan elvigyorodott. - Akkor egy hét múlva meg is tarthatjuk az esküvőt.

- Hívd vissza az embereid!

- Nem.

- De... - kezdtem volna ellenkezni, de belémfolytotta a szót.

- Amint fehér ruhában belépsz a padsorok közé, visszavonom a parancsot. De addig is, inkább nem kockáztatok. Nem akarok esélyt adni, hogy meggondolod magad.

- Hát legyen. - Ebbe kénytelen voltam beletörődni, de volt még, amit nem adtam fel. - Van egy feltételem.

- Hogyne lenne. A ruhával kapcsolatban? Hallgatlak.

Hiába próbált elbizonytalanítani, azt sugallni, hogy felejtsem el, nem hagytam magam.

- Még előtte megkoronáznak engem.

Dühösen, egyben mintha egy kicsit rémülten nézett volna rám.

- Mi? Az... - Ezúttal én vágtam az ő szavába, amit valahol mélyen a szomorúság alatt örömmel fogadtam.

- Lehetetlen? Nem  hiszem. De ha akarod, megmagyarázhatod az egész birodalomnak, hogy tulajdonképpen miért nem én ülök a trónon. - Hallani véltem, hogy a fogát csikorgatja dühében, de nem tudott mit tenni.

- Legyen. Addig azonban látni sem akarlak, és gyanítom, hogy te is hasonlóan vagy vele. Hívok valakit, hogy a szobádba vezessen, felség. - Gúnyosan nyomta meg az utolsó szót, ravasz mosollyal az arcán. Intett, mire az egyik őr kinyitotta az ajtót, kiszólt valamit, majd beengedte a kint álló lányt. - Gondolom, jobban örülnél egy ismerősnek. - Csevegő hangjától rossz érzésem támadt bennem. - Vaszilisza! Kísérd el a hercegnőt a szobájába!

A szőke lány csak bólintott, majd rámnézett. Teljesen összezavarodtam. Mit keres itt?

- Jöjjön. - Nem mondott többet, elindult kifele. Néma csendben vezetett  a palota olyan szárnyába, ahol még sosem jártam. Váratlanul állt meg egy díszes, fehér ajtó előtt.

- Ez a magáé. Én itt vagyok a szomszédban, egy közös fürdő van a kettő között - mondta, majd ennyivel otthagyott. Nem tudtam, mi történt vele, miért állt át, és esélyt se adott arra, hogy megkérdezzem.

Benyitottam az ajtón, és teljesen ledermedtem. Az egész szoba hófehér volt. Az ágy, a takaró, a párnák. A fal mellett a szekrény, az asztal és a mellette álló szék. A sarokban a könyvespolc. A szemközti falat teljesen elfoglalta egy ablak, ami a kertre nézett. Széles párkányára fel lehetett kucorodni, fehér, puha párnák közé. Beljebb léptem, majd lenéztem, amikor már nem parkettet éreztem. A fehér padlón a frissen hullott hónál is világosabb szőnyeg feküdt, ami elnyelte a lépteim zaját.

Nem tudtam mire vélni a szobát. Olyan volt, mintha már régen elő lett volna készítve a király menyasszonya számára, azonban akár egy nappal is korábban eszébe se juthatott volna az eljegyzés.

Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán a biztonság kedvéért a kulcsot is ráfordítottam. Végre elengedhettem magam. Lerogytam az ágyra, lerúgtam a cipőm, és gombóccá gömbölyödve sírni kezdtem, megállíthatatlanul. Fuldokolva zokogtam, levegő után kapkodtam. Két markomba begyűrtem a takarót, amin feküdtem, és úgy kapaszkodtam belé, minta az életem múlna rajta. Nem tudom, meddig tartott, amíg elálltak a könnyeim. Nem tudtam, hogy csillapult a fájdalmam, vagy kiszáradt a szemem, mindenesetre a krokodilkönnyek szipogássá szelídültek. Így, hogy kiengedtem magamból a bánatot, csak az üresség maradt, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Üveges szemmel meredtem a fal felé, mikor észrevettem, hogy valaki a hátamat simogatja. Nagy nehezen felkönyököltem, és Vasziliszával néztem farkasszemet.

- Jobban van már, hercegnő? - kérdezte csendesen, mire kételkedve felhúztam a szemöldököm, és kicsit megráztam a fejem. - Mielőtt behívott engem, történt valami, igaz? - Apró bólintás. - Ha elég erősnek érzi magát, mondja el nekem, kérem.

- Az már sokat segítene, ha visszatérnél a tegezésre. - Halkan felnevetett, de az én arcomra nem tudott mosolyt csalni, ezért rögtön abba is hagyta. Nagy levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek, mielőtt belekezdenék. - Di... - Egy pillanatra megakadtam. - Dinova. - Már a neve említésétől is elcsuklott a hangom. Vaszilisza aggódva nézett rám.

- Mi történt vele?

Mélyet sóhajtottam azelőtt az egyetlen szó előtt, amit sose akartam többet kimondani.

- Meghalt.

A reakciója azonnali volt és teljes. Az alapból is világos bőrű lány a szobám hófehér falánál is sápadtabb lett, annyira sokkolta a hír, hogy azt hittem, elájul.

- Nem lehet. Te jó ég. - Magába roskadva motyogott, majd merev mozdulatokkal felállt. -Sajnálom, én most... Mennem kell. Én... - Válaszra se várva elrohant, ott hagyott, az orra alatt tovább magyarázott. - Megígérte! Hogy tehette?

Miután egyedül maradtam, éreztem csak, mennyire fáradt is vagyok. A nap eseményei, és a hosszú sírás kimerített. Egyik pillanatról a másikra estem mély, pihentető álomba.

Sziasztok! És magamat is meglepve, újra időben van itt a rész! Sőt, már a következő is készen vár, úgyhogy vállveregetés saját magamnak.

Továbbra is hirdetem, hogy felmerült kérdéseket tegyétek fel, hogy később egyben megválaszolhassam.
Narissza