Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

a

Ma meglátott vele.

Miért neki kellett lennie?

Pánik tört rám, hirtelen minden csupa fal lett,

csupa fojtogatás, és villódzó fény.

Miért kellett kérdezősködnie?

— Gyerünk, mondd meg neki! Mondd meg neki, ki vagyok!

Senki! Egy senki vagy!

Kérdezett. Újra meg újra, nem érdekelte, hogy nem válaszolok.

El akartam rohanni, mielőtt a falak összenyomnak. Túl szűk volt hármunknak.

De nem hagyott békén.

Csak akkor jöttem rá, mikor már megtettem. Megragadta a kezem, és felé lökte. Ő volt, ő irányította!

A falnak löktem, durván és erőszakosan.

Nem éreztem a kezem, nem lehettem én!

Döbbent tekintete sértett volt.

Elrántottam a kezem, hátra hőköltem, a falig hátráltam.

Rémülten meredtem kerekre tágult szemébe.

Ott volt az univerzum, és én elpusztítottam.

A légzésem gyors és egyenetlen volt,

a távolban hegedűk húztak egy gyötrelmes nótát.

~

— Senki?

Hallgass!

A fülemre szorítottam a kezem.

— Mindent nekem köszönhetsz és azt mondod, senki vagyok?

Bántottad!

— Mi bántottuk! Te bántottad!

Nem igaz!

Megfogta a vállam, mire megrándultam. A hangok rosszabbak voltak, mint valaha.

Suttogtak, követelőztek, kényszerítettek.

— Elfelejtetted? Te én vagy, és én vagyok te.

A fal mentén a padlóra rogytam, és hagytam, hogy a gondolataim szétszakadjanak.