Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

életre

Az ajtónak zuhant, és dörömbölt, rúgta, feszítette,

ordítozott, üvöltött és könyörgött.

Ropogtak a bútorok, lángoltak a falak, fekete füst robbant,

és taszította hátra.

Nem kapott levegőt.

A vérvörös lángok diadalittas tánccal haraptak és faltak mindent,

ami az útjukba került, és nevettek Taehyungra,

mintha ő lett volna a vicc csattanója.

Tömény borzalom, rettegés és gyötrelem lobbantotta őket,

és most boldogan végezték a dolgukat.

Taehyung rohant.

Forróság nyalta a bőrét, megégette, de ő csak rohant lélekszakadva.

Egy lángcsóva felcsapott előtte, és Taehyung hanyatt zuhant.

Zokogva küzdötte magát négykézlábra, a füst marta a torkát,

feszítette a tüdejét.

Nem kapott levegőt.

Felhólyagzott a bőre.

Ordítva zokogott, karját magához szorítva pattant fel,

és vetette bele magát a lángok pusztításába.

A nevét üvöltötte, de nem kapott választ.

A tűz ordított, felégetett mindent, amit talált.

A lángok felcsaptak, és nem maradt semmi odabent,

amit érdemes lett volna megmenteni.

— Hyung!

Zokogás hangja, egy megtört lélegzet.

Taehyung botladozott, fuldokolva kapott levegő után.

A szépség a sarokban feküdt, arca fekete, a bőre hólyagos.

Taehyung térdre esett.

Ujjai a fiú pólójára szorultak, és rázta, rángatta, kiáltozott.

Megpróbálta felemelni, megpróbálta húzni,

de a lángok fellobbantak, és a füst megfojtotta.

A tüdeje hörgött, a lába elgyengült.

Nem voltak hangok, mert a tűz sercegése a dobhártyájában tombolt,

nem voltak színek, mert a vörös mindent felégetett.

— Tae...

— Hyung!

Tae zokogott, de a könnyek nem oltják el a tüzet.

A csókjai nem forrasszák össze egy törött lélek darabjait.

Az ölelései nem óvják meg a sebzett fiút, és ő ezt mind tudta.

Tudta már az elején, mielőtt megszólította volna.

Tudta, mikor megfogta a kezét, mikor először üzent neki,

mikor először megcsókolta.

A szerelem nem gyógyít be mindent, akkor miért erőszakoskodott?

Miért tette, miért nem hagyta őt békén?

Talán azt hitte, majd ő megváltoztathatja?

Yoonginak igaza volt.

Átverte őt.

Szeretetet és menedéket ígért, de elbukott, csúnyán elbukott.

Taehyung zokogva vonta magához a vékony testet, és ölelte, csókolta,

azt üvöltötte:

„Bocsáss meg! Bocsáss meg, hyung! Minden az én hibám! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hyung!"

De abban a pokolban ugyan ki hallhatta a szavait?

A fiú számított rá, bízott benne, és ő mindent tönkretett.

Nem tudta megvédeni Yoongit, nem tudta begyógyítani a sebeit, és

már soha nem mondhatja el neki, hogy mennyire sajnálja.

Vége volt.