Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

tiéd

Volt egy emlék meghasadt tudatomban.

Furcsa, azt az egyet sosem felejtettem el,

mégsem tudtam, hogy kiről szól.

Nem volt nagy dolog, igazából semmiség.

Emlékeztem a mézeskalács illatra, és egy

édes hegedűszóra, amit egy kisfiú csalt ki

a hangszerből. Emlékeztem, hogy ámulva figyelem.

A hangok mintha csillagok lettek volna egy égen, ami

nem látszik többé, vagy virágok egy száron, ami elhalni készül,

vagy zene egy szobában, ami elnyeli a hangokat.

Emlékeztem, hogy bizsergetett. A földöntúli dallam felpattant

és táncot járt, körülöttem rohangált,

és én döbbent némaságban figyeltem azt az angyali arcot,

ami a hangszerre hajolt.

Emlékeztem a zongorára is. Az ujjaimra, amik végigsiklottak rajta,

a muzsikára, ami épp olyan szép volt, mint a hegedű.

Rólam szólt az emlék.

~

Volt egy másik is.

Abban ceruza és papír volt előttem, meg kergetőző szavak a fejemben,

amiket sürgősen le akartam írni. Ritmusosak voltak, és viccesek,

mert emlékszem, hogy nevettem, mikor befejeztem.

Lehettem talán... tíz éves?

Akkor még a csend csend volt, nem pedig

hegedűk előadása, és gyertyafény is csak gyertyafény volt,

ami világost ad.

De a dalszövegre már nem emlékeztem.

Valahányszor fel akartam idézni,

a szavak mintha kicsúsztak volna a kezem közül.

A tudatom meghasadt, és hiába kapkodtam

a szilánkok után, nem értem el őket.

Az a kisfiú abból az emlékből... Az amelyik a zongorán játszott,

az amelyik azt a dalszöveget írta.

Ő vajon tudta?

Tudta, hogy az élet csak hegedűkből és az ő hangjából áll?

Miért nem vigyázott jobban az emlékeire?

Tudnia kellett volna, mennyire múlandóak,

és milyen könnyen elveszik őket.

Az a kisfiú...

Vajon ilyenné akart válni?