Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

a

Taehyung mindenhová elvitt.

Nem számít, hogy csak egy pad volt a parkban,

egy hinta a játszótéren, egy fal a gördeszkapálya szélén,

vagy egy kiállítás a városban.

Miért nem állítottam meg?

Ezúttal hagytam, hogy megfogja a kezem.

Meleg volt, és jóleső, és úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni.

Mosolygott. Taehyung mindig mosolygott.

És mikor ezt tette, ragyogott, akár egy angyal.

Mikor ezt tette, úgy éreztem, látom a csillagokat

a máskor fekete égbolton, hallom a muzsikát a szobában,

ami elnyeli a hangokat, és én vagyok az a virág egy száron,

ami már nem akar elhalni.

Ez a boldogság?

Látni valamit, ami nincs, hallani valamit,

ami nem szól, azzá válni, ami soha nem lehetsz?

~

— Miért vagy velem, Tae?

— Mert ez boldoggá tesz.

Milyen egyszerű szavak.

— Szeretek veled lenni.

— Miért?

Egy kihűlt porhüvely, egy báb, egy szellem

emlékek és jövő nélkül. Miért akarna bárki is velem lenni?

— Szereted a művészetet, hyung?

Szerettem.

— Igen.

— Miért?

— Ez meg miféle kérdés?

— Na látod!

Taehyung a könyökére támaszkodott, és lenézett rám.

Nem lehet valódi, hogy valakinek ilyen szemei legyenek.

— Nem tudod megmagyarázni. Csak szereted, és kész.

Ajakbiggyesztve vállat vont, aztán a szeme újra rám siklott, és elvigyorodott.

— Nem tudom, miért szeretek veled lenni, de jó érzés. Szóval mit számít az indok?

— Átver téged, Yoongi!

Hallgass!

— Ki akarna veled lenni?

Elég legyen!

— Semmit sem tudsz neki adni!

— Hyung?

— Hm?

— Nem kell kimondanod. Tudom, hogy te is szeretsz velem lenni.