a

130 22 0
                                    

Meglátta.

A vért mindenütt észrevenni.

Miért neki kellett lennie?

Felém rohant, de én elfordultam, és elrohantam.

Le a lépcsőn, az alagsorban, be a mosdóba.

A hideg csempe simogatta a bőrömet.

De a mellkasom elszorult, és a vér már nem okozott enyhülést.

A penge marása forró volt, felmelegített, de nem fájt.

Jól esett.

Mint egy ölelés, mint egy csók, mint egy puha takaró.

Miért kellett meglátnia?

Elmúlt a felszabadító érzés és a mellkasom elszorult.

A könnyek égettek, de a penge meggyógyított, szóval miért?

Miért kellett ordítania velem?

— Fogalma sincs, mit jelent ez nekünk, Yoongi! Kicsoda ő, hogy ítélkezzen?

Taehyung lerogyott mellém, és mielőtt észbe kaptam volna,

zokogva a csuklóm után nyúlt.

Visítás villant a fejemben.

— Állítsd meg!

Késő. Mindig elkések.

Megragadta a kezem, és azt használta, hogy megbosszuljon engem,

amiért hagytam magunkat lelepleződni.

Megütötte őt. Az én kezemmel. Láttam, éreztem a csattanást,

de nem tudtam irányítani. Olyan távoli volt, olyan valótlan.

Minden elhomályosult, minden kibillent,

visítás csengett a fülemben.

Taehyung eltűnt.

Azt parancsolta a kezemnek, hogy taszítsa el, és mikor a fiú ellenállt,

hogy üsse meg.

Taehyung a fal tövébe rogyott.

Ne! Állj le!

— Leleplezett minket, Yoongi! Veszélyben vagyunk!

Taehyung a mellkasához húzta a lábát, és átkarolta.

A megbánás térdre lökött. A kezemre meredten, amivel megütötte őt.

Mit tettem?

Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now