Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

a

Aznap délután megfogta a kezem.

Hazafelé sétáltunk, filmekről meg kajáról beszéltünk,

és akkor egyszer csak megfogta a kezemet.

Azonnal elrántottam, mintha áramütés ért volna.

— Mit csinálsz?

Taehyung rám nézett és mosolygott.

— Semmi baj, hyung. Nem baj, ha még nem akarod, hogy fogjam a kezed.

Zavarodottan néztem rá. Mik ezek az érzések?

Furcsán csípős, furcsán bizsergető és... Kellemes.

— Tae, én...

— Mondtam, hogy semmi baj. Tudok várni.

— Miért várnál?

Lebiggyesztette az ajkát, és komolyan megfontoltan a kérdést.

— Mert érdekelsz.

Pislogtam.

— Hazudik!

Pánik öntött el.

— Kedvellek, hyung.

Halk hegedűszó csendült valahol.

Kedvel engem? De hát ki kedvelne egy szörnyet?

Viccel. Csúfot űz belőlem.

Melegen mosolygott.

— Hazugság!

— Ne pazarold az érzéseidet olyasvalakire, mint én!

Taehyung dühösnek és sértettnek tűnt. Fájdalom nyilallt a gyomromban.

— Hadd döntsem el én, kire pazarlom őket!

~

Elkérte a telefonszámom,

de én visszautasítottam.

Pazarlás vagyok, csalódás, veszteség.

Ő pedig... Ő egy mestermű.

Csak tönkretenném.