Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

tiéd

Szerettem a tüzet.

Szabadítója és védelmezője volt az életnek.

Felkattintottam az öngyújtót. A láng vakító volt a sötétben.

Közelebb emeltem az ujjam.

A forróság égetése izgatott bizsergést keltett bennem.

— Meleg. Barátságos. Mi kell még, Yoongi?

A hegedű szava halkan játszott valahol távol.

A láng meleg fénye beárnyékolta a magányt, a bűn érzetét.

Sürgető vágy karmolt a gyomromba.

Több kell. Még több tűz.

A tűz elűzi a hegedűket, elűzi a hangokat, a bűnt, a fájdalmat.

Tőle nem érzem magam egyedül, nem érzem magam szörnyetegek.

— De attól még szörnyeteg maradsz. Mindketten azok maradunk. Tűz ide vagy oda, az érzés csak pillanatnyi. Nem változtat azon, ami vagy.

— Csak pusztítunk, és rombolunk, Yoongi. Ezek vagyunk mi. Nézz csak Taehyungra! Őt is bántottad.

Ökölbeszorult a kezem.

— Jót akartál neki, mégis bántottad. Mindenki, akihez közel kerülsz, tönkremegy.

~

De Taehyung megbocsátott.

Mikor leültem mellé a szokásos padba, felém fordult,

és azt mondta, megbocsát. Csak bámultam rá.

Aztán ismét beszélni kezdett.

Mindenféléről, azon a mély dallamos hangján,

és azon kaptam magam, hogy nem hallom a hegedűket,

és nem hallom őt sem.