Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]

bábjátékos

Nem emlékszem, hogy kerültem ahhoz az alagúthoz.

Mintha hirtelen felpattant volna a szemem egy álomból,

de nem emlékeztem, hogy elaludtam volna.

Nem ismertem azt a helyet.

Megperdültem, de csak sötét és nyirok volt,

meg hangok, és hegedűk, furcsa suttogás, és egy kéz a vállamon.

Rémület ragadott torkon, és megremegett a kezem.

Akkor éreztem meg. Ott volt az ujjaim között.

Szorítottam, mintha az életem múlt volna rajta.

Lepillantottam reszkető kezemre.

Egy öngyújtó.

És mikor felkattintottam, a sötétség elkotródott.

~

Nem emlékszem. Nem emlékszem, hová mentem,

nem emlékszem, mikor indultam el,

fogalmam sincs, hogyan értem oda.

Pánik verte az agyam, nehezen kaptam levegőt.

— Én itt vagyok neked.

Te... A te hibád.

— Te is akartad.

Mit tettél?

— Mit tettünk! Így a helyes.

Nem voltak fekete foltok, vagy elmosódó színek, hangfoszlányok,

vagy bármilyen érzés a bőrömön.

A fiú...

— Bántottad.

Te voltál!

De aztán... Mi történt azután?

— Csak itt vagy. Mit számít a többi? Én veled vagyok.

Tűnj el!

— És akkor ki marad neked, Yoongi?

A hegedűk...

— A hegedűk velem vannak. Ha én megyek, ők is mennek.

Nem baj. Az nem baj, csak...

Az alagút sötét volt, és hideg.

A félelem szótlanná tett, néma zokogás fojtogatta a torkom.

Újra ott voltam valahol, amiről nem volt emlékem, hogy hogyan is kerültem oda.