|Szívedbe Látok|

Első

| ETHAN |

Kiskoromban tanúltam meg azt, hogy nem egyszerű az élet. Minden percben, minden órában imádkoztam valami jobbért. Akartam valamit, ami jobbá varázsolja a helyzetemet. Akartam egy olyan apró dolgot, egy kicsi jelt arra, hogy kitudom magam húzni abból, a jelenből, amibe kerűltem. Ebből a folytogató világból.

Ez a jelen folytogató volt számomra.
Szinte megfulladni akartam abban a káoszban, ahová kerűltem. Minden évben változott a lakhelyem. Egy év alatt három város. Ez a szám, ez a kétségbeesett dolog csak növekedett bennem.

Mert tudtam azt, hogy amit csinálok az nem jó.

Tízenhat évesen kerűltem először javítóintézetbe. Akkor már tudtam azt, hogy itt már baj van. Már akkor tudtam azt, hogy az én életem nem egyszerű. Tudtam azt, hogy az életem romokban hever. Hiába próbáltam visszafogni magam. Hiába húztam meg magam minden éjszaka. Jó gyerek voltam. Én tényleg jól viselkedtem. Betartottam a szabályokat. Még mindig emlékszek arra, hogy mások bűnei miatt büntettek meg. Még mindig emlékszek arra, hogy kiálltam magamért. De normál körülmények közt bárcsak ne tettem volna.

Az egész életem arra jó, hogy meneküljek. Meneküljek egy olyan dolog elől, ami évek óta engem üldöz. Mert a kezdetektől fogva tudtam azt, hogy előbb utóbb utolér engem. A végzetem.

Mert tudtam azt, hogy közel van hozzám. Éreztem a természet nyugtalanságát. Napok óta nem alszok, és nem vagyok otthon. Esténként az utcán sétálok. Minden éjszaka, már három napja ugyan abban a pólóban vagyok. A szememet a járda felé szegeztem, az éjszaka neszei a hatalmába kerítettek. Csak egy pillanatra kaptam fel a fejem. Kikerűltem egy kukázó hajléktalant. Hiába kiabált utánam. Hiába könyörgött egy kis pénzért.

Mert nekem sem volt.

A kezemmel feszűlten túrtam a hajamba.

Sötét volt.

A tengerpart felé vezetett járda hosszú volt. Ma este szokatlanúl hosszúnak tűnt ez a szakasz. Mintha a végtelenségig sétáltam volna. Mintha a sőtétségbe araszoltam volna. A cipőm hegyével a homokot rugdostam. Az erős szél nemcsak a hajamba kapott: az óceán sós illata is az orromba szökött. Megtorpantam a járda végén, a cipőmet lerúgtam a lábamról. A homokba süllyesztettem a lábfejemet, a homok hűvös volt ezen az éjszakán. A farmermellényem zsebébe relytettem a kezem, ahogy a part mentén sétáltam a tűz felé. A sárga színe egy kis melegséget árasztott felém. Olyan melegséget, ami az otthonhoz hasonlított. Leültem oda. A kezembe vettem egy faágat, és a tűz egyik parazsát piszkáltam. A faág hegye égett, a pusztító tűz kegyetlenűl égette meg az ág gyenge felületét. A homokba dobtam. A számhoz emeltem a sörös üveget és belekortyoltam. Soha nem szoktam inni. De az életem nem egyszerű. Kell valami ami elfeledteti velem ezt a kilátástalan dolgot.

Mert a jövő számomra még kérdéses.

Hiszen a jelen sem egyszerű.

- Hé! Ethan, figyelsz te rám? - Cooper egy fadarabot dobot hozzám. A szemöldököm összeszaladt ahogy rá pillantottam. A kezemet zsebre vágtam, és őt néztem a perzselő tűz lángjain át. Az arcát megvilágította a fény. A szőke haja hullámosnak látszódott, még a gyűrött fekete pólóját sem vasalta ki. Pedig ő megtehette volna. Mert ő bármit megtehetne.

- Ja. A...kollégiumról beszéltek. Gratulálok haver - elhúztam a számat, nehezen sóhajtottam fel. Coopert felvették a város legszínvonalasabb egyetemjére. Azóta erről beszél, amióta értesűlt a hírről.