Huszonhetedik

3.3K 167 16
                                    

| ETHAN |

Volt egy álmom. Egy ijesztő, mégis békés álmom. Olyan valóságos volt, hogy azt hittem, hogy ez a valóság. Édesanyám arcát láttam. Az ablakon beszűrődő fény eltakarta a mosolyát ezért csak a szemét láttam. Melegség járta át a szívemet és a lelkemet. Igazi vagy anya? Nem gyerekként, hanem felnőtt férfiként álltam előtte. A kezemet hiába nyújtottam az arca felé, mert nem értem el. Te vagy az anya? Sírt. Az édesanyám akinek az arcát eddig még nem láttam, a szemem előtt sírt. Jobban hasonlított egy látomáshoz, mintsem egy álomhoz. De akkor is közel éreztem magam hozzá. Anyukám tekintete fénylett, szinte lassított felvételben láttam, hogy egy kék pici sapkát a szájához emel. A fejét rázva nyomott rá egy puszit. Ez mégis mit jelent? Az álmoknak van különböző jelentésük? És ha igen, akkor ez milyen célt szolgál? Ő tényleg az édesanyám volt?

Hajnal három óra után meztelen sétáltam a konyhába és a halántékomat dörzsölve töltöttem magamnak narancslevet. Ez volt a második alkalom, hogy Rachel nálam aludt. Ez sokkal jobb volt mint az első. Intenzívebb és bátrabbak is voltunk. Büszke voltam a teljesítményemre és az eredményre.

Az álmom nagyon sok dolgot a nyakamba zúdított. A poharat a pultra csúsztattam miközben mozdulatlanul álltam. A gyerekkorom jutott az eszembe. Szinte láttam magam előtt a kisfiút aki koszos és szakadt ruhákban az árvaház lépcsőjén sír. Könnyek szöktek a szemembe. Igyekeztem uralni a testem és a gondolataimat de a próbálkozásom végűl nem vezetett semmihez. A gyerekkorom maga volt a pokol. Sírtam. Minden nap sírtam egy olyan dolog után amit nem kaphattam meg. Cipőket és tiszta ruhákat akartam! Hosszú hetek teltek el úgy, hogy megszöktem az árvaházból azért mert sokan bántottak. Emlékszek, hogy amikor elhatároztam, hogy már nem megyek vissza; már nem sírtam. Inkább bátran néztem szembe az utcai élet sötét oldalával. Így ment ez évekig. Végűl tizenkilenc évesen egy pékségben kaptam munkát. Liszteszsákokat hurcoltam alamizsna pénzért. De nekem arra is szükségem volt. Minden fillér számított.

De az életem akkor változott meg amikor késő éjszaka a tengerparton a barátaim rávettek arra, hogy jelentkezzek az egyetemre. Az egyetemnek köszönhetően lettem szerelmes. Végűl pedig Rachel volt az aki összetőrte egy szegény sorsú fiú szívét. A hegek talán összeforrtak, de a helye mindig megmarad. Noha Rachelel újra megtaláltuk egymást, a szülei viselkedését nem fogom elfelejteni.

És végűl magamnak köszönhetem azt, hogy az utca gyerekből, New york egyik legnagyobb cégének a tulajdonosa lett. Volt egy időszak amikor a pénz és a hatalom elvette az eszemet, de ez már a múlt. Megvan minden amire szükségem van. De mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik.

Mégis mi lenne az? Mi hiányzik az életemből?

A pultra támaszkodtam és végig simítottam a fekete hajamon.

Akkor kaptam fel a fejem amikor Rachel sétált le a lépcsőn. Meztelen testét csak a fehér ingem takarta el. Ásítás közben a szája elé tette a kezét, majd hunyorogva pillantott felém.

- Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? - mosolygott. - Meztelen? - tette hozzá az ajkát beharapva. Felvontam a szemöldökömet majd a szemébe néztem. Istennő volt a számomra. Ő volt a múzsám. A nő akiért bármire képes vagyok. A hangja és a mosolya nyújtja nekem a menedéket. Az érintése az én békémet tükrözi. Az ölelése a remény arra, hogy amit csinálok az jó. Rachel nem változott. Az egyetem óta nem változott. Minden mozdulata és pillantása áldás a számomra. Minden pillanatban csak újra és újra beleszeretek. Ő jelenti számomra a világot. Csak ő.

- Álmodtam - sétáltam felé. A kezét a szája elé tette, hogy ne lássam azt, hogy mosolyog.

- Az emberek általában álmodni szoktak - pillantott oda le. - Nagy... on gyakran - harapta be az ajkát.

|Szívedbe Látok|जहाँ कहानियाँ रहती हैं। अभी खोजें