|Szívedbe Látok|

Hatodik

| ETHAN |

( A múlt )

. . .♡. . .

Kövér könnycseppek szöktek a szemembe. A csuklómmal letörőltem, szipogva pillantottam a többi gyerek felé, akik nevetve fociztak az udvaron. Minden mozdulatukat alaposan megnéztem. Nevettek, és jókedvűen lökdösték egymást játék közben. Fátyolos tekintettel pillantottam az ölemben nyugvó kopott plüsmacira. Csak ő volt nekem. Az ujjammal a szakadt farmeron szélét piszkáltam, próbáltam visszafolytani a keserű könnyeket amik a plüssmaci fénytelen bundájára hullott. A járda szélén ültem, a tekintetemmel az ég felé pillantottam. Egy felhő sem volt az égen. A nap szikrázóan sütött, a fényes sugarak beszöktek a Mogyorófa tenyér méretű levelei közt. Talán már megszoktam a környezetet, és az embereket. De nem éreztem jól magam. Nem akartam itt lenni. De a tudat, hogy nincsen családom se otthonom, a keserű bánat arra kéztetett, hogy maradjak itt amíg csak tudok. Addig amíg lehet. Mert nem akarok utca gyerek lenni. Nem akarok a csillagos ég alatt éjszakázni, se aprót gyűjteni.

Nekem csak ez volt. Egy árvaház. Mert nem volt családom. Nem volt anyukám, se apukám.

A valóság kegyetlenűl fájt. Kilenc évesen fogadtam el az élet sötét oldalát. Megtapasztaltam a szürke hétköznapok részeit. A bánatot és a magányt, ami az apró lelkemet teljesen felemésztette. Hiszen mindenkinek volt barátja, és játszó társa. Csak én voltam egyedűl. Titokban minden percben elképzeltem egy másik életet. Anyával és apával. Elképzeltem a közös reggeli perceit, és könnyes szemmel idéztem fel egy védelmező ölelést. Ezek csak képek. Nem a valóság. Pedig bármit megadtam volna azért, hogy a valóság amiben most élek, megváltozzon. De mégis tudtam. Amire a szívem vágyik, azt nem kaphatom meg.

A mai nap délután környékén az árvaház halljában ültem. Egy piros almát ettem a kanapén ülve, a macim ott ült mellettem, és minden mozdulatomat figyelte. Azzal szórakoztattam magam, hogy a lábam nem érte a padlót, így előre és hátra lóbáltam.

Valami történt, így felkaptam a fejem. Oldalra biccentettem a fejem, miközben egy jól szituált házaspár sétált be a kétszárnyú ajtón. Mosoly szökött az arcukra, egymás kezét szorongatták, látszólag szerették egymást. Az egyik felügyelő egy kisfiút kisért a házaspár elé. A hölgy leguggolt a fiú elé, és óvatosan megsimította a kezét. Tudtam, hogy őt haza fogják vinni. Lassan mindenkit haza fognak vinni. Egy jó helyre kerülnek. Egy szép otthonba. Lesz saját, meleg ágyuk és tévéjük. A felismerés miatt, akaratlanúl kiejtettem az almát a kezemből. A piros alma végig gurult a padlón, miközben pátyolgatták a kisfiút. Aranyos és kedves szavakat súgtak neki. Ez a látvány pedig nagyon fájt nekem. Megfogtam a macim kezét, magamhoz szorítottam, és vissza sem nézve a szobák felé sétáltam. Nem akartam látni azt, hogy egy újabb kisfiút fogadnak örökbe. A szobában már kevesen voltunk. Az üres ágyak magányosan terpeszkedtek a fal mellett. Leültem a saját ágyamra, és a mellkasomhoz húztam a macimat. - Nekem miért nincsen családom? - súgtam, az arcomat a macim bundájába temettem. - Nekem miért nincsen anyukám, és apukám? - tettem fel a kérdést, amire talán soha nem kapok megfelelő választ.

Talán.

- Haver! Figyelsz te rám?! - hírtelen megint ott voltam az ebédlőben. Hírtelen ott voltam a sok hallgató közt, miközben nagy szemekkel tanulmányoztam a kihűlt ebédemet. A sültkrumpli már szikkadt volt, a rántotthús pedig már nem gőzölgött. Nem tudtam, hogy hány percre bambulhattam el. De az biztos, hogy a barátaim pillantása arról árulkodott, hogy egy másik világban jártam.