Tizennyolcadik

3.5K 220 20
                                    

| ETHAN |

A bosszú tönkre teszi az embert. Az ember néha azt hiszi tőle, hogy erősebb és fékezhetetlen. Mégis a bosszú az ami szétszedi az ember érzelmekkel teli szívét, helyére pedig nem teremt mást csak káoszt és egy sötét kilátástalan lyukat. Ott ültem az irodám iróasztala mögött. A kezemben forgattam a tollamat, szemezgettem az Iphone kijelzőjével. Gyerekkoromban erről álmodtam. Arról, hogy gazdag legyek. Mindennap és minden éjszaka fohászkodtam azért, hogy szerencsésebb körülmények közt éljek. Miután megkaptam az új posztomat csak sodródtam az árral. Néha észre sem vettem azt, hogy a pénz nemcsak hatalmat add, de megis változtatja az embert. Nem tekintettem magamra rossz emberként, de egy percet sem bántam meg. Nem bántam meg, mert a gyerekkorom ráébresztett arra, hogy a mai világban alúl marad az aki fél változtatni és változni. Mint ahogy énis alúl maradtam akkor amikor fiatalabb voltam. Most itt ülök az irodámban, várom azt, hogy a tárgyalás elkezdődjön. A tárgyalás amire oly régóta várok.

- Megint milyen gonosz dolgokat forgatsz a fejedben? - Rick letette a kávémat az asztalra, a sajátját az ajkához emelte. A székemmel felé fordúltam, az ajkamat mosolyra húztam.

- Mesélek neked egy történetet - helyeztem a tollamat az asztalra. - Egy kisfiúról szól. Egy olyan kisfiúról aki egész életében menekült. Menekült az utcán, és az emberek elől. Bántották és kitaszították. Néha megis verték mert tolvajnak hívták. Egyszer leakarták vágni a csuklóját - kigomboltam az ingem, és megmutattam Ricknek a fehér heget a kézfejem alatt. - De ez a kisfiú még mindig él. Felnőtt férfi lett. És mindenkinek vissza fogja adni azt, amit ő kapott - hajoltam előre, és belekortyoltam a kávéba. - Kegyetlen vagyok? - tártam szét a karomat. - Kicsit sem érdekel.

- Megfogsz enyhűlni. Muszáj lesz, hiszen Rachel is itt lesz a tárgyaláson - amint kimondta, lassan nyeltem egyet, a torkomat óvatosan köszörültem meg.

- Akkor mégegy ok a színjátékra - dőltem hátra a széken, a kezemet a tarkómon kulcsoltam össze. - Rachel Ayers végig nézte azt, ahogy az anyja a földbe tiporja a becsületemet. Csak ült mellettem és lógatta a fejét mintha egy rohadt bábú lett volna - biccentettem oldalra a fejem.

- Minden szavadat értem! Ha őszintének kellene lennem, akkor igazad van! Engem is hajtana a bosszú. Énis bosszút állnék azokon akik nekem fájdalmat okoztak. De...- a fejét rázta, lassan a lakkozott hajába túrt. Nagy nap ez a mai. Az alkalmazottak reggel óta megállás nélkűl dolgoznak. A legnagyobb tárgyaló termet készítik elő. Vizet kancsóban, és üveg poharakat helyeznek az asztalra. Tévések és fotósok is próbálnak benyomúlni a fotocellás ajtón, csakhogy a biztonsági őrök nem engedhetik be őket. - Inkább azt mondom neked, hogy a bosszú hadjáratban is elfogsz fáradni. Csinálhatod, de te fogsz rosszúl járni.

- Várd ki a végét Rick. Várd ki a végét - biccentettem lassan.

- Negyven perc a tárgyalásig! - hajolt be az ajtón Anna, de már be is csukta, és végig sétált a folyosón. Rick a szemembe nézett és megrázta a fejét.

- Hol van az a tapasztalatlan gyerek aki munka ügyben kereste fel a éttermemet? - fürkészte a tekintetem. - Milyen álruhát vettél fel Ethan?

Ekkor felálltam, Rickhez sétáltam, és megpacskoltam a vállát.

- Csak azokat érint a bosszúm akik engem is bántottak. Ne félj Rick, én ugyan az a férfi vagyok - megszorítottam a vállamat, és kisétáltam az irodámból. A falhoz nyomtam a hátam, és hangos sóhaj hagyta el a számat.

Muszáj volt elmennem a mosdóba. Muszáj volt gondolkoznom. Az agyam szétrobbani látszott, minden végtagom remeget mintha valami bajom lenne. Belöktem magam elött a férfi mosdó ajtaját, és levettem az öltönyömet. Kigomboltam az ingemet, a mellkasomat megmostam a hideg vizzel. - Szedd össze magad - szorítottam meg a mosdókagyló szélét. - Szedd össze magad - sziszegtem a fogaim közt. Lehorgasztottam a fejem, és a tarkómra is simítottam vizet. A csuklómra pillantottam amin ott éktelenkedett a heg. Összeszorítottam a fogam, és a tükörképemmel szemezgettem. - Már nem létezel - súgtam. - Már nem az a gyerek vagy - bólintottam lassan, egy lépést pedig hátra léptem a tükörtől.

Az öltönyömet a kezembe vettem és az ajtó felé sétáltam. Feszülten löktem ki magam elött az ajtót, de az ajtó hírtelen megállt, valaki pedig szitkozódva nyögdécselt. Megszorítottam az ajtó szélét, és elkerekedett szemekkel pillantottam a homlokát fogó Rachelre. Felhúztam a szemöldököm, a számat mosolyra húztam. Na most legyél tökös Ethan!  - Eltévedt a kisasszony? - fürkésztem a rövid szoknyáját. Rachel nem fordúlt felém, csak lehunyt szemmel simogatta a pici dudort a homlokán.

- Mégis miért kellett rám nyitni az ajtót? Aú! Miért fáj ennyire?! - felém fordúlt a szemét kinyitotta,  de amint a szemembe nézett, a kezét leengedte maga mellé. - Ethan? - úgy kérdezte mintha nem hinne a saját szemének.

- Régen is mindig lábalatt voltál - néztem végig rajta. - Ez nem változott.

- Te mégis mit keresel itt?! - tárta szét a kezét, az arcomat könnyes szemmel nézte. Az ajka tátva maradt, legszívesebben megérintettem volna a számmal. A pupillája tág volt, az arca lefehéredett.

- A kérdés inkább az, hogy te mit keresel a cégemnél? - amint megkérdeztem hátra lépet egy lépést, a fejét megrázta.

- Jaj, nem! Biztos csak álmodok! Nem állhat itt a régi kamaszkori szerelmem! - borzongott meg. - Ó jaj! - tette az ajka elé a kezét.

- Mi? Ne! - hátra léptem egy lépést, de miután tudatosúlt bennem az, hogy Rachel rókázni fog, a lábammal felé toltam a legközelebbi fém kukát, ő pedig használta is.

- Ajh! Ez nagyon cinkes! Milyen furcsa álom ez a mai... - és ekkor a karjaim közé borúlt.

- Nem ilyen találkozásra számítottam - simítottam ki a barna tincseit az arcából. - Megvagy szépségem - emeltem fel, és a lépcsőház felé cipeltem. Az irodám hátsó ajtaján léptem be, és fektettem le a kanapéra. Megigazítottam a haját, és sóhajtva letérdeltem mellé. - Mennyit változtál - fürkésztem az arcát. - Az egyetemen is egy angyal voltál. De most... mintha újra szerelmes lennék - ráztam meg a fejem. Rachel nem változott, csupán nőiesebb lett, a haját vállig levágatta, és a barna hajszínébe, szőke melír csíkokat festetett. Egyszerre volt elképesztően gyönyörű, és törékeny is. - Olyan mintha minden tervemet elfelejteném. Megint csak te létezel számomra - horgasztottam le a fejem. - Tudtam, hogy ez lesz - sétáltam az íróasztalhoz, és felhívtam a titkárnőmet. - Anna, kérlek hozz fel nekem egy Aspirint. És Croissant - fürkésztem Rachelt. - És egy reggeli menüt. De tudod azt a dupa sajtosat - tettem fel a kezem. - Majd én kimegyek érte, elég ha kopogsz - amint letettem a telefonomat, levettem az öltönyömet és csípőre tettem a kezem. - Nők...csak a baj van velük - fürkésztem Rachel arcát.

Miután kopogtak az ajtómon, elvettem Anna kezéből a reggelit, a Croissantot és a gyógyszert is. Megköszöntem, és figyelmeztettem, hogy találkozunk a tárgyaláson. Letettem az asztalra a rendelt reggelit, és töltöttem pohárba vizet. - Teljesen leesett a vérnyomásod - tettem le a gyógyszert az asztalra.

Tárgyalás elött tíz perccel léptem ki az ajtón, és zártam kulcsra az irodámat. Rachelel más terveim vannak.

- Miért zártad be az ajtót? - állt meg elöttem apa. - Általában nem szoktad.

- Általában! - biccentettem. - Ez egy kivételes eset. Mehetünk? - szorítottam meg a vállát.

- Csillog a szemed fiam - ráncolta a homlokát.

- Azért mert annyira rajongok a rövid szoknyáké... akarom mondani a hosszú tárgyalásokért - mosolyogtam.

|Szívedbe Látok|Where stories live. Discover now