Huszonkettedik

3.3K 191 27
                                    

| RACHEL |

Ethan Beverly végzetesen is összetörte a szívem. Egy olyan sebet égetett a lelkembe amit már nem tudok meggyógyítani. A szerelem akkor fáj a legjobban, miután egyszer már csalódtunk benne. Próbáltam visszafolytani a sírást. Igyekeztem a takarómba burkolózva sírni. De mégis elég hangos voltam ahoz, hogy hajnal egy órakkor apa kopogjon az ajtómon. Nem válaszoltam, lenyomta a kilincset és aggodalmas arckifejezéssel pillantott rám. Az esti fényben nem láttam az arcát, csupán a karikagyűrűje csillant meg az utcai lámpa beszűrődő fényében.

- Meddig fogod még magaddal ezt csinálni? - helyet csinált magának, és leült az ágyam mellé a padlóra. Elmúlt az a korszak, amikor kamaszként sírtam Ethan után. Ezért apa már megtartja köztünk a tisztes távolságot. - Öt éve, Rachel - piszkálta az egyik diszpárnámat. - Öt éve sírsz miatta - felém fordúlt, a kézfejével letörölte a könnycseppeket az arcomról. Egetrengető sírás tört fel a mellkasomból. Megakartam fulladni, elakartam veszni a keserű fájdalomban. Imádkoztam azért, hogy Ethan Beverly takarodjon az életemből. Fohászkodtam egy új szerelem után, azt akartam, hogy a szívem más férfiért dobogjon. De minden lélegzetvételem közben, a szívem egy férfi miatt fájt.

- Apa, én az Egyetem óta őrületesen szeretem azt a férfit! Nem hazudhatok magamnak - az ölembe csúsztattam a kezem, a csuklómmal az orromat töröltem le. - Próbáltam nyitni az emberek felé. Ismerkedni akartam, de mindenhol őt láttam! Úgy érzem, hogy ennek soha nem lesz vége!

- Tényleg öt éve sírsz miatta? - pillantott rám szomorúan. A bólintásom mindent nyomatékosított. - Akkor ez tényleg egy nagy szerelem - sóhajtotta.

- Tegnap este megcsókolt - amint kimondtam, apa mérges tekintettel nézett a szemembe. - Óvatosan és lassan. Lassú volt és érzéki. A karjai közt tartott. Még mindig érzem az erős illatát. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy köztünk minden rendben van! Hiszen annyira normálisnak éreztem - apa arcát fürkésztem, de minden elhomályosúlt elöttem. Alig láttam a kövér könnycseppektől. - Éreztem azt, hogy nem akar elengedni.

- De mégis elengedett - fejezte be helyettem.

Az ablak felé pillantottam. A hó már nem esett, viszont fagy és hideg volt kint. A villanyoszlopokon megcsillantak a jégcsapok, amik egymás mellett sorakoztak. A sűrű időjárásban megjelentek a füstfelhők, és lecsapódtak az aszfalt felé.
Rideg és zord volt az időjárás.

- Ethan tegnap rátaposott arra a reményre ami bennem pislákolt. Rátaposott és a földbe döngölte - néztem apa szemébe. - Kegyetlenül viselkedett tegnap este.

- És te tudod azt, hogy miért viselkedik így?

Hiába kérdezte meg, apa is pontosan tudta a választ. Anyám lenézte, és megvetette Ethant. A földbe tiporta a becsületét, és leköpte a koszos ruhái miatt. Ethan nem ezt érdemelte. De anya mégis a lelkébe tiport.

- Apa... - piszkáltam a takaróm szélét. - Ethan... nem igazságtalan - súgtam. - A viselkedése jogos - szipogtam.  - És tudod, hogy miért?  - apa lélegzetvisszafojtva nézett rám, még a száját is nyitva hagyta. - Azért mert anyám minden reményt, jóságot és szeretetett kiölt annak a fiúnak a lelkéből. Ezért vált belőle ilyen férfi. Azért mert az én undorító anyám megölte Ethan lelkét - temetettem a takaróba az arcomat.

- Tehát azt mondod, hogy Ethan helyében te is így viselkednél? - sóhajtotta szonorúan.

- Talán apa. Talán.

Másnap reggel meggyötőrten és álmosan mentem dolgozni. Megkértem a sofőrt, hogy parkoljon le a belváros kicsi kávézója elött. Szükségem volt egy karamellás kávéra.

|Szívedbe Látok|Where stories live. Discover now