Huszadik

3.5K 235 21
                                    

| RACHEL |

Csak egy pillanat volt az egész. Egy röpke, pillanatnyi zürzavar. Fel sem fogtam azt ami történt. Azt viszont igen, hogy Ethan Beverly újra az életem része lett. Jóképű, férfias és határozott. Ugyanakkor ellenséges, mégis barátságos. Ahogy rajta feküdtem, minden emlék a nyakamba zuhant. Láttam az egyetemes éveinket, amikor kéz a kézben jártunk. Amikor együtt nevettünk és mindenféle egézségtelen kaját ettünk. Mi történt velünk? Hol rontottam el? Vajon az én hibám? Vagy mindkettőnk hibája?

Minden hibát jóvá lehet tenni. Mégis számít a hiba súlya, és a személy aki okozta. Mégis minden számít és semmi sem egyszerű.

De ahogy felsegített, ahogy ott állt elöttem, úgy éreztem, hogy azonnal összeroppanok. Azt, hogy nem fogom tudni elviselni a közelségét.

Egy pillanat alatt vállt újra a szerelmemmé. Amilyen hírtelen veszítettem el, olyan váratlanúl lépett vissza az életembe.

Mostmár tudom azt, hogy mi a szerelem.

Örökké ragaszkodunk egy olyan emberhez, akit egyszer már elveszítettünk.

- Jobban is figyelhettél volna - szigorú mozdulatokkal porolta le az öltönyét, a grimaszom láttán az ég felé emelte a tekintetét.

- Ott is homokos - böktem a könyöke felé. Ethan nem válaszolt, csak gondosan ott is leporolta az öltöny anyagát.

Addig néztem az arcát, míg észre nem vettem azt, hogy enyhe csíkban, vércsík jelent meg a halántékán. - Úristen! Te vérzel - mielött reagálhatott volna, kivettem a zsebéből egy fehér zsebkendőt, lábujjhegyre álltam és a halántékához nyomtam. - Megütötted magad - sütöttem le a szemem szomorúan. Ethan nem reagált, csak mozdulatlanúl állt elöttem.

- Miért segítesz nekem? - a kezét a kezemre csúsztatta, és így szorítottuk a halántékához a zsebkendőt. - Miért mosolyogsz így?

- Miért, hogy mosolygok?

- Úgy mintha nem törtük volna össze egymás szívét - válaszolta hallkan.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Igazából nemis volt ötletem. Szégyeltem magam, amiért ilyen közel kerültem hozzá. Mégis mosolyogtam amiért a közelében voltam. Nem tudtam azt, hogy mi van velem. Egyszerre szerettem és haragudtam is rá. Egyszerre akartam mellette, és a lehető legtávolabb lenni tőle. Hurrikán és vihar csapott össze a szívemben, amit még a józan parszt eszem sem képes helyre hozni.

- Gyerekek voltunk.

- Miért, te úgy érzed, hogy felnőttél? - fonta az ujjait az enyémére. - Mert én kicsit sem vagyok biztos magamban - rántotta meg a vállát.

- Tudom azt, hogy a szavaiddal csak nekem akarsz fájdalmat okozni. De jó ha tudod, engem már nem tudsz megbántani - léptem egy lépést hátra, és elengedtem a kezét.

- Tudom, hogy még mindig szeretsz!

- Nem jól tudod! Én nem ebbe az emberbe szerettem bele - néztem végig rajta. - Tessék! - tártam szét a karomat. - Megváltoztál. Egy kegyetlen, igazságtalan ember lettél!

- Ha kegyetlen lennék, akkor nem futottam volna az autó elé, hogy megmentselek - nézett végig rajtam. - Ti gazdagok semmit sem tudtok értékelni - vágta zsebre a kezét.

- És itt is van - biccentettem oldalra a fejem. - Emlékszek, hogy régen mindig a gazdag népet szídtad - mosolyogtam. - Ez nem változott - sóhajtottam nehezen.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Miért vagy még mindig itt? - fürkészte az arcomat.

|Szívedbe Látok|Where stories live. Discover now