|Szívedbe Látok|

Huszonegyedik

| ETHAN |

Azt hittem, hogy könnyebb lesz eltotkolni az érzéseimet. Nem akartam Rachelre gondolni, próbáltam inkább a munkámra koncentrálni. De amikor megpillantottam őt abban a rövid szoknyában, akkor minden tervemre rátapostam. Azt akartam, hogy a közelében legyek, de irodából irodába rohangált. Én csak annyit tehettem, hogy oldalra pillantottam és figyeltem a keskeny csípője vonalát.

- Mit csinálsz, Ethan? - apám egy kék mappát helyezett az asztalomra, a kezét a szemem elött mozgatta, mintha észhez akarna téríteni. Tudtam, hogy ez a nő olyan hosszú idő után is képes elvarázsolni engem. Ez miatt pedig mérges voltam. Azt hittem, hogy a bosszúm mindennél fontosabb. De a szívemnek és az érzéseimnek sem mondhattam nemet. Még mindig szerelmes voltam.
Kibaszottúl szerelmes vagyok.

- Öhm láttad már a heti beosztást? - indulatosan húztam ki a fiókom legalsó polcát, és emeltem ki a fontos dokumentumokból pár példányt. - Ezeket oszd szét, légyszíves - dobtam le elé az asztalra.

- Rendben főnök - pillantott rám vigyorogva. A tekintete csillogott, akár egy ma született bárányé. Próbáltam eltünni innen, hiszen tudtam azt, hogy apa a fejembe lát.

- Kivele - támasztottam az állam a kezemre. - Hallgatom apa - vettem az ujjaim közé a tollamat.

Az üvegajtót becsukta, a száját önelégült mosolyra húzta. Maga alá húzta a széket, és grimaszolva foglalt helyet. Pusztán a tekintete is arról árulkodott, hogy ebből kioktatás lesz.

- Te szerelmes vagy, Ethan - pöckölte meg a névtáblámat. - Sőt! - javította ki magát. - Azt hiszem, hogy te szenvedsz a szerelem miatt!

- Ez egy nagyon bölcs megfigyelés apa! Esetleg szeretnél még más valamit is mondani? -  számhoz emeltem a poharamat és belekortyoltam a vízbe.

Apa nem válaszolt, csak mozdulatlanul ült és fürkészte az arcomat.

- Azt hiszem, hogy nem szeretnék mást mondani. Inkább hagylak gondolkodni - sétált az ajtó felé.

- Na! Na! Ácsi! Ácsi! - futottam utána és az ajtóra helyeztem a kezem. - Nem most jön az, hogy "én megmondtam"? - tártam szét a kezem.

- Nem fiam - pacskolta meg a vállamat. - Azt hiszem, hogy lakat a számon - túrt a hajába.

- Állj meg apa! - a parancsomra megtorpant, és sziszegve fordította felém a fejét. - Beszéltél vele, igaz? - keresztbe fontam a karomat, a szemöldökömet fenyegetően felhúztam. - Miért avatkozol bele?

- Csak megakartam ismerni azt a lányt, akibe évek óta szerelmes vagy. Ez akkora bűn lenne? - morogta indulatosan.

- Igen! Nem akarom azt, hogy Rachelhez bármi közöm legyen!

- Esténként mégis rá gondolva vered ki!

- Jó vicc - támaszkodtam az asztalom széléhez. - Én csak... - kerestem a szavakat. - Nem tudok újra megbízni benne! Nem tudok újra bízni abban, hogy köztünk lehet még szerelem - sütöttem le a szemem. - Mostanában magamban sem vagyok olyan biztos.

- Hát azt látom - pillantott a dohányzóasztalon heverő papírhalmok felé. - Segítsek benne? - ajánlotta fel.

- Nem szükséges. Megoldom. Talán még éjfélig is itt leszek - pillantottam a karórámra. - Lesz időm - veregettem meg a vállát.

Igazam volt. Este kilenc óra sem múlt el, de a homlokomat az asztalra támasztottam, a levegőt feszülten fújtam ki. A harmadik kávém már kihült, mégis lehúztam az utolsó kortyot. Néma mondatokat súgtam magamnak, hogy több erőm legyen befejezni a rám eső feladatot.