1. fejezet - Szikrák és puskapor

2.5K 83 48
                                    

Szandálom talpa csattogott a betonon, ahogy az iskola felé rohantam. Késésben voltam. Megint.

Anya szíjat fog hasítani a hátamból, ha megtudja – futott át gondolataimon.

Erre még gyorsabban kezdtem szedni lábaim, pedig már így is lélekszakadva rohantam. Szeptember közepe volt, a tanév pár hete kezdődött el, de én nem tudtam hozzászokni a koránkeléshez. Az iskolaköpeny félig lelógott a vállamról, mert futás közben kaptam magamra, iskolatáskám pántja lecsúszott egészen a könyökömig, a megkopott vásznon át néha a vádlimnak ütődtek a tankönyvek. Péntekenként irodalommal kezdtünk a szigorú Szabó tanárnővel, alapos fejmosásra számítottam.

Nem rohantam el a kapuig, amint elértem a kerítést, átlendítettem felette táskámat, az tompán puffant iskolaudvar játszóterének sarkában. Felléptem a betontalapzatra, és gyakorlott mozdulatokkal átmásztam a fekete rács felett. Az iskolaépületnek volt egy hátsó bejárata, azon keresztül vágtam le az utat, így az öreg, goromba portást is elkerültem, úgyis csak feltartott volna.

Mielőtt feltéptem volna az ajtót, a falnak vetettem hátam, térdemre támaszkodva próbáltam rendezni lélegzetemet. Felegyenesedve még szusszantottam egyet, és beléptem az aulába, az különösen félhomályosnak tűnt a kinti, reggeli napsütés után. A korláthoz settenkedtem, kilestem felette, a portás háttal ült nekem, észrevétlenül osonhattam fel az emeletre. A feketére festett ajtók mögül kihallatszott a tanórák álmosító zümmögése, más nem zavarta meg a nyugalmat az aulában.

Lábujjhegyen lépve siettem a tantermünkhöz. A bejárat előtt megtorpantam, vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. A némaságban puskalövésnek hangzott minden egyes koppanás, úgy tetszett, mintha a többi tanteremben is elhallgattak volna.

– Jöjjön be, Marnyik – szólt ki Szabó tanárnő.

Összeszorítottam szemeim szégyenemben. Feljebb húztam vállamon a táskát, aztán lenyomtam a kilincset, szembenéztem az elkerülhetetlennel.

Minden fej felém fordult, fülig vörösödtem. Szabó tanárnő az asztalnál ült, előtte nyitott könyv hevert. A tanárnő őszülő haját aznap is olyan szigorú kontyba kötötte, amilyen ő maga is volt. Levette fekete keretes szemüvegét, rám szegezte acélkék tekintetét.

– Bocsánatot kérek, tanárnő – hadartam azonnal.

– Már meg sem lepődöm, Marnyik – szólalt meg ridegen. – Az év végén érettségizik, ideje lenne komolyan vennie az iskolát.

– Komolyan veszem – bizonygattam.

– Ne feleseljen! – csattant fel, mire leszegtem a fejem.

– Elnézést kérek, tanárnő – motyogtam.

– Megérdemelné, hogy be se engedjem. Nem csak késik, de még meg is zavarja az órámat. Nemcsak ma, hanem rendszeresen. Tudja, a diáktársai tanulni akarnak, jó érettségit tenni, és maga csak akadályozza őket ebben. Szégyellje magát, Marnyik.

– Szégyellem, tanárnő – mormoltam, táskám rejtekében ökölbe szorítottam kezem.

Vén hárpia.

– Üljön le – legyintett. – Beírtam hiányzónak, és beszélni fogok az édesanyjával, de bejöhet az órára.

– Köszönöm, tanárnő – vágtam rá, és a helyemre iszkoltam, mielőtt még meggondolhatta volna magát.

Leültem a padtársam, Péterfalvy Katka mellé, ő futólag rám mosolygott. A padlóra dobtam táskámat, előbányásztam belőle az irodalom tankönyvem, lelestem az oldalszámot Katkáról, és kinyitottam a könyvet. Katka nemsokára elém tolt egy cetlit, amin ez állt: "egész könnyen megúsztad". Fintorogva pillantottam fel rá, mire ő vállat vont.

A határvonalon túlWhere stories live. Discover now