A határvonalon túl

11. fejezet - 200 km/h-val a rossz irányba

note: A fejezetcím teljesen nyílt utalás a t.A.T.u azonos című albumára. (Hosszabb megjegyzés a fejezet végén.)

---

December második hete hozott először havat azon a télen.

Az iskolában egyre több időt töltöttem Noémi és barátja, Pásztor Ádám társaságában, ami azt jelentette, hogy ők ketten szerelmesen turbékoltak, míg Katka, Lilla, Ádám legjobb barátja, aki nem volt más, mint Illés Peti és én csevegtünk valamiről pár lépésnyire tőlük. Elszántan igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vette észre, hogy Peti valahogy mindig mellettem ült vagy állt, és hozzám gyakrabban szólt, mint Lillához vagy Katkához. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Lillának egyértelműen tetszett Peti, aki talán nem figyelt fel rá, talán ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, mint én az ő közeledését. A saját érdekében is tettem, neki sem hiányozhatott egy szovjet katonatiszt féltékenykedése. Kínosan ügyeltem rá, hogy soha ne maradjunk kettesben, és hogy minél többször bevonjam a beszélgetésbe Lillát, reménykedve, hogy egymásra találnak, és Peti megfeledkezik rólam.

Természetesen Lilla ugyanolyan tisztán látta a helyzetet, mint én. Egyik szünetben ragaszkodott hozzá, hogy én kísérjem el a mosdóba, ott szegezte nekem a kérdést:

– Ugye, téged nem érdekel Illés Petike?

Kezét mosta a csapnál, én mögötte ácsorogtam, a falnak vetettem hátam. Lilla a tükrön keresztül fürkészett.

– Nem, egyáltalán nem – ráztam fejem.

A lány hümmögött, elzárta a csapot, és lerázta a vízcseppeket a kezéről.

– Csak mert nagyon érdeklődik irántad... – Lilla megfordult, egyenesen a szemembe nézett.

– Az lehet – vontam vállat. – Viszont ő engem nem érdekel.

Lilla a fülkék felé sandított; a mosdó üres volt.

– Mert neked az az orosz tetszik, igaz? – faggatott.

Bizalmatlanul húztam össze vállaim, őszintének ható mosolyt erőltettem arcomra.

– Engem a tanulás érdekel – mondtam. – Az orosz jóképű, viszont nem ment el az eszem, hogy egy szovjet katonatiszttel kezdjek ki.

Dehogynem ment el az eszem már nagyon régen.

– Ha szeretnéd – vetettem fel, ugyanis Lilla szomorúan biggyesztette le ajkait –, megmondom Petinek kerek perec, hogy hagyjon békén. Különben is elmegyek jövőre Budapestre, ő meg a Miskolci Egyetemre készül, semmi értelme nem lenne az egésznek.

– Megtennéd? – csillant fel Lilla szeme.

– Hogyne – bólogattam. – Majd nagyon csúnyán kiadom az útját, és te megvigasztalhatod.

– Jó terv! – csapta össze tenyereit Lilla izgatottan, és én örültem, hogy egyelőre sikerült elaltatni féltékenykedését.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan sértsem meg Petit – nem túlságosan, de azért eléggé ahhoz, hogy kiábránduljon belőlem.

Ami Katkát illette, minél közelebb kerültünk a karácsonyhoz, ő annál inkább kivirult. Gyanítottam, hogy Imrének köze lehetett ehhez, de nem kérdeztem rá. Katka és bátyám egyre sűrűbben telefonálgattak egymással, hogy "átbeszéljék a tételeket". Csodálkoztam a dolgon. Katka sosem adta jelét, hogy kedvelné Imrét, ha összefutottak, a köszönésen és pár udvariasan érdeklődő kérdésen kívül nem váltottak több szót. Egyelőre nem voltam biztos a szándékaikban, de jobbnak találtam nem beleavatkozni.