13. fejezet - Karácsonyi perpatvar

878 49 16
                                    

Sietős léptekkel sétáltam a hótól nehéz faágak alatt, a sűrű, téli köd mögött feketén sejlett a vasútállomás szögletes épülete. A bakter otthonának kéményéből füst gomolygott, szaga elkeveredett a fagy éles illatával. Zsebre dugott kezemmel a Vaszilijtól megörökölt cigarettás doboz sarkát babráltam.

Csütörtök délután volt, és én az állomásra tartottam, Imre aznap érkezett Budapestről. Vártam, hogy viszontlássam testvéremet, viszont tartottam is tőle. Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni a választottam. Anyának elmondtam, hogy már említettem egyszer Vaszilijt Imrének, amikor anyu még semmit sem tudott az oroszról, és hogy Imre már akkor is csak megverte volna a titokzatos szerelmemet. Anya igyekezett derűlátó lenni, biztatott, hogy Imre majd megbékél, és elfogadja Vaszilijt, ha megismerheti.

Én csak abban mertem reménykedni, hogy ezek ketten nem fognak egymásnak esni.

Nem mentem be a fűtött váróterembe, megtámaszkodtam a betonkerítésen, lehúztam jobbomról a kesztyűt, üres zsebembe tömködtem, és elővettem a doboz cigarettát. Végighúztam ujjam a cirill íráson. Elég időm volt a vonat érkezéséig, hogy ne bukjak le Imre előtt. Elnéztem a váró felé, úgy tűnt, senki sem ült odabent, kivettem hát egy szálat, és rágyújtottam, pont úgy, ahogy Vaszilijtól láttam mindig. Az első lélegzetvétel a dohányból marta a torkomat, visszaköhögtem a füstöt. A másodikat már könnyebben fogadtam be, ittam magamba a mérget.

Annak éppen olyan íze volt, mint Vaszilij csókjának.

Ajkaim közé szorítottam a szálat, zsebre dugtam a dobozt, és visszavettem kesztyűmet, hogy ne fagyjon el a kezem teljesen. Lesöpörtem a kerítés tetejéről a havat, arra könyököltem. Néztem a hóban gyengén fénylő síneket, a ködben úgy tűnt, mintha a föléjük magasodó oszlopok egészen az égig érnének, és a közöttük feszülő fekete vezetékek átlátszóak lennének. Gondolataim elcsitultak, néhány rövid percig nem törődtem azzal, mit fog szólni a bátyám, azzal, hogy Ivan Pokornyijov mit akar Vaszilijtól, valamint az iskolával és a közelgő érettségivel sem. Csak a kezem mozdult, ahogyan a számhoz emeltem a cigarettát. Kezdtem megérteni Vaszilijt, miért gyújtott rá, ha ideges volt, tényleg segített lecsillapodni.

Elnyomtam a csikket a betonon, és a hóba ejtettem. Zsebre tett kézzel sétáltam a kerítés mentén, megkerültem a várót, a mögötte lévő kapun át léptem be az állomásra. Ráérősen bandukoltam a peronra, megálltam középen, és abba az irányba fordultam, ahonnan a miskolci vonatok szoktak érkezni. Mozgattam a csizmában a lábaim, hogy ne fagyjanak el az ujjaim. Hunyorogva pislogtam a ködbe, meglátom-e benne a közeledő mozdonyt.

A bakter ráérősen ballagott ki irodájából, egyik kezében a kerek kis zöld-piros tábláját lóbálta, a másikban cigarettát tartott.

– Miskolcról Sátoraljaújhelyig! – kiáltotta el magát.

Egy tompán fénylő, sárga folt jelezte a vonat érkezését, lomhán gurult be az állomásra. A mozdonyvezető hosszan dudált egyet, a bakter egykedvűen intett oda neki. A szerelvény sziszegve, nyikorogva állt meg a kettes vágányon, nehéz vas szagát hozva a fagyos levegőbe. Nyakamat nyújtogatva lestem, honnan fog leszállni Imre; a második kocsiról kászálódott le, a hátán súlyos hátizsákot hozott.

Rohantam hozzá.

– A fene vigye el MÁV–ot! – fakadt ki köszönésképpen.

– Na, mi történt? – kérdeztem együttérzően, mielőtt szoros ölelésbe zártam.

Imre lehúzta fejemről a csálé sapkát, és puszit nyomott fejem búbjára.

– Minek hordod még mindig ezeket a szörnyszülötteket? – Azzal elengedett.

A határvonalon túlWhere stories live. Discover now