A határvonalon túl

14. fejezet - Acélváros

Miskolc városának dedikálva.

Az apai nagymamámat évente egyszer, karácsonykor látogattuk meg Miskolcon, és én minden évben reménykedtem, hogy anya megfeledkezik a hagyományról.

Abban az évben sem volt szerencsém.

– Holnap reggel korán kelünk – jelentette be anya ebédnél karácsony második napján. – Bemegyünk Miskolcra Annuska mamátokhoz.

– Jaj, ne már! – tört ki egyszerre belőlem és Imréből.

– Úgy csináltok, mintha nem mennénk minden éven! – förmedt ránk anya, és letette a húsleveses tálat az asztal közepére.

– Nem hagyhatnánk ki most? – vetettem fel.

– Nem – vágta rá anya. – Add a tányérod – nyújtotta kezét.

– Utálom Miskolcot – zsörtölődtem, és odatoltam a tányért. – Főleg Hejőcsabát. Állandóan száll a por a hülye cementgyár miatt.

– Ne mondd már, hogy egy évben egy napot nem bírsz ki! – pirított rám anya, és levest mert nekem, majd letette elém.

– Nekem találkozóm van holnap – kotyogott közbe Imre. – Mi lenne, ha nem mennék? – pislogott anyára kérlelően. – Nélkülem is odataláltok.

– Szó sem lehet róla – határozott anya, és szedett a levesből bátyámnak is. – Jössz, és punktum.

– Amúgy is, kivel van neked találkozód? – kíváncsiskodtam.

– Hát nem egy szovjet katonatiszttel, mint egyeseknek – vetette oda, és telepakolta tésztával a levest.

– Ne zabáld már fel az összeset – téptem ki kezéből az edényt.

– Ha így fogtok viselkedni nagymamátok előtt, szíjat hasítok a hátatokból – fenyegetett anya.

– De hát mindig Magda kezdi! – nyafogott Imre. – Ha én csinálok valamit, akkor csak én vagyok a hibás, ha Magda csinál valamit, akkor mindketten! Csak azért, mert ő a kicsi...

– Mindketten hibásak vagytok. – Anya leült az asztalhoz, szigorúan jártatta közöttünk pillantását. – Szégyelljétek magatokat, hogy így viselkedtek egymással testvérek létetekre. Vaszilij semmit nem változtatott azon, hogy Magda a húgod – mondta Imrének. – Te meg, Magda – fordult hozzám –, ne hergeld a bátyádat, amikor látod, hogy nehéz neki megbékélni Vaszilijjal.

Mindketten lesütöttük szemünket.

– Istenem! – sóhajtott anya. – Legalább rám lehetnétek tekintettel, ha már egymásra nem vagytok.

Bátyám és én bűnbánóan néztünk össze.

– Ne haragudj, anyu – szólt csendesen Imre.

– Ne haragudj – motyogtam.

Anya nem felelt rögtön, levest szedett magának.

– Remélem, hogy tudjátok, hogy egyszer már csak ti ketten lesztek egymásnak – mondta.

– Jaj, ne temesd már magad – morgolódott Imre.

– Nem temetem magam – ellenkezett anya –, hanem emlékeztetlek titeket.

– Tudjuk, anya – nyugtattam. – Sose félts minket – erőltettem mosolyt az arcomra. – Akármilyen idióta a bátyám, én azért szeretem őt.

Az idióta szó hallatán Imre már nyitotta száját, hogy visszavágjon, de mire a mondat végére értem, meggondolta magát.

– Jó étvágyat – dünnyögte inkább, és nekilátott az evésnek.