A határvonalon túl

7. fejezet - Részleges felszabadulás

A főpróbát vasárnapra, a hetedike előtti napra szervezte Takácsné, így mivel szombaton szabad voltam, felajánlottam anyunak, hogy vásároljunk be együtt a piacon.

Szívesen segítettem neki, de volt némi hátsó szándékom is, amiért anyuval mentem a piacra. Vaszilij gyakran panaszkodott a kantinon felszolgált ételre, és hogy sokszor ideje sincs normálisan enni, mert Katyin mindjárt csettint, és neki ugrania kell. Mint kiderült, Vaszilij rettenetesen édesszájú volt, előző hétvégén például édesanyja édes túrós pirogjáról áradozott hosszú perceken keresztül. Én csak fintorogta, utáltam a túrót minden formájában.

Amíg anya egy ismerősével csevegett a zöldséges pultnál, odasúgtam neki, hogy mindjárt jövök, anyu intett, hogy menjek csak. Átvágtam a szombat reggeli tömegen, fejemet lehajtottam, nehogy bárkire rá kelljen köszönnöm. Ismertem egy jó pékséget a piacon, remek rétest sütöttek, ami ugyan nem pirog volt, de jobb megoldás nem jutott eszembe. Zsebemben megmarkoltam a kevéske pénzt, amit innen-onnan kuporgattam össze. Vastag kabátot viseltem, mély zsebében könnyedén eldughattam anya elől a réteseket. Szerencse volt, hogy a november kevés esőt, de kemény fagyokat hozott.

A pékségben egy fiatal fiú szolgált ki, akinek nem ismertem a nevét, jókedvűen viccelődött velem. A pénzemből még futotta két rétesre a túróson kívül, vettem anyunak és magamnak egy-egy almásat.

Elköszöntem a fiútól, és megfordultam. Kioldottam a kabátom, hogy a túrós rétest az egyik belső zsebembe rejtsem. A mozdulat közben találkozott a tekintetem a mögöttem várakozó Emmáéval. Megdermedtem. A lány gyanakodva méregette a barna papírzacskót, sietve tömködtem a zsebembe a rétest. Az almásakat rejtő zacskót egyszerűen a kezemben lóbálva, köszönés nélkül sétáltam el Emma mellett. Az utcára kilépve begomboltam a kabátom, és elindultam a zöldséges pult felé.

Nem elég gyorsan, hamarosan meghallottam Emma hangját a hátam mögött:

– Magda, várj már!

Még csak hátra sem néztem, kitartóan furakodtam a tömegen keresztül, és már láttam is anyut, aki még mindig a zöldségeket válogatta. Emma nem adta fel, megragadta a könyököm.

– Állj már meg végre!

Megtorpantam, és szembefordultam vele. Emma kipirult a nagy loholásban, karján egy hatalmas kenyeret tartott.

– A titkos lovagodnak lesz? – kérdezte élesen.

– Lehet, hogy mondjuk anyunak veszem, ez eszedbe sem jut? – vágtam vissza

– Akkor miért dugtad el az egyik zacskót, a másikat meg nem? – vallatott.

– Hagyj békén! – csattantam rá, és indultam volna anya felé, de Emma ismét elkapta könyököm.

– Magda, aggódom érted! – fakadt ki.

– Nem kell aggódnod értem – feleltem kimérten.

– Péterfalvy mindenféle hülyeségbe belerángat...

– Miért gondolod azt, hogy engem mindenki belerángat valamibe? – torkoltam le. – Látod? Ezért nem mondok el neked semmit, mert csak bemesélsz magadnak meg nekem is ilyen baromságokat, aztán meg rohansz anyádhoz, aki meg elpletykál mindenfélét az enyémnek. Légyszíves, hagyj engem békén!

Tettem egy lépést anyu felé, Emma azonban visszatartott.

– Egy idősebb férfival jársz, ugye? Nem az iskolába jár. Azért titkolod.

Ijedtemben a lélegzetem is elakadt, Emma diadalmas magabiztossággal húzta ki magát.

– Ha valami vén kéjenc szeretőm lenne – találtam hangomra –, akkor sem lenne semmi közöd hozzá.