A határvonalon túl

10. fejezet - A tábornok szívessége

Szombat este azt hazudtam anyának, hogy Katka és én megint valami buliba vagyunk hivatalosak, amire anya, némi győzködés árán, elengedett. Nem volt semmiféle buli, Katkához mentem át, nála vártam meg a tíz órát. Az édesapja nem volt otthon, szombat éjszakai műszakot vállalt a vasgyárban.

Katka jókedvűnek tűnt, még Klaudiával is türelmesebben bánt, mint általában. Az asztalánál ülve nagy érdeklődéssel lapozgatta Imre füzeteit, amiket anyu és én a lakás különböző pontjairól, a szekrények és fiókok aljából bányásztunk elő. Hagytam barátnőmet elmerülni a tételekben, míg én Klaudiával foglalkoztam, korrepetálásra szorult oroszból. A padlón hasalva könyökültünk a kislány füzete felett, miközben a süteményt majszoltuk, amit anya küldött.

– Sosem leszek olyan ügyes, mint te, Magda – szontyolodott el Klaudia, miután egy mondatban az összes hangsúlyt ki kellett javítanom.

– Belejössz idővel – biztattam a lányt. – Na, meg szorgalom kérdése is, van, aminek annyi a titka, hogy alaposan meg kell tanulni.

– Különben meg – szúrta közbe Katka – Magdának nagy előnye van, jó a tanára. – Válla felett kaján vigyort eresztett meg felém, egy sötét pillantással jutalmaztam.

– De hát nekünk is Bercsényiné tanítja az oroszt – értetlenkedett Klaudia.

– Tudod, mit, prücsök? – Katka becsukta Imre szamárfüles füzetét. Határozottan kedvesebben hangzott tőle a prücsök, mint a piszok. – Nyolc óra múlt, ideje lenne aludnod.

– Muszáj? – nyavalygott Klaudia.

– Muszáj – vágta rá Katka. – Az előbb már csak úgy ásítoztál itt össze-vissza. Nyomás fürdeni, aztán aludni, egy-kettő – csettintett.

Klaudia becsukta az orosz tankönyvet, és feltápászkodott a padlóról, hálóingét a kezébe fogva a fürdőbe indult. Talpra kecmeregtem, a tányért kezembe véve átmentem a nappaliba, ami a lányok édesapjának szobájaként is szolgált egyben. Letettem a süteményt a dohányzóasztalra, és felhúzott lábbal leheveredtem a kanapéra, a támlára könyökölve elgondolkodva bámultam magam elé, szoknyám szegélyét babráltam. Katka a konyhában csörömpölt, míg a fürdőből kiszűrődött a víz zúgása.

Izgultam az éjszaka miatt. Nemcsak Pokornyijov miatt, hanem mert először töltöttem Vaszilijjal időt kettesben az előző szombaton történtek óta. Arcomba futott a vér a gondolatra, hol és hogyan érintett, egyik felem a folytatásért könyörgött, a másik pedig megálljt parancsolt volna, mert túl korai még mindez.

Szörnyen hosszúnak tűnt a hét, és minél közelebb került a perc, hogy újra lássam Vaszilijt, annál idegőrlően lassabban telt az idő.

Csütörtökön, a várttal ellentétben, Bercsényiné nem állt neki faggatni engem orosz szakkörön. Bár mosolya erőltetettnek hatott, feltűnően kedvesen viselkedett, és kerülte pillantásom. Az óra után végül csak egy percre szólt utánam, mielőtt a kilincsre tettem kezem.

– Magda?

– Tessék, tanárnő? – fordultam vissza, gyomrom görcsbe rándult.

Bercsényiné a szemembe nézett, anyáskodó aggodalommal mondta:

– Remélem, tudja, mit csinál.

Ujjaim megfeszültek táskám pántján, kinyitottam szám, hogy valami magabiztosat válaszoljak. A szavak azonban a torkomon akadtak, gyerekesen dacosnak éreztem őket.

– Viszontlátásra, tanárnő. – Lehajtott fejjel kiléptem a teremből.

Nem mondtam el Katkának, hogy Bercsényiné sejtette, mi folyik Vaszilij és köztem. Torkom rettegve szorult el a gondolatra, hogy a tanárnő esetleg elárulja anyának titkomat. Képtelen voltam beszélni róla, azzal olyan valóságossá vált volna a fenyegetés.