9. fejezet - Férfiak, mi?

910 50 18
                                    

Kedden reggel korán keltem, hogy anya kicserélhesse a kötést lábamon, mielőtt iskolába indultam.

Amikor előző délután vérző lábbal, mezítláb állítottam be, azonnal a fürdőbe parancsolt, és, akárhogyan tiltakoztam, hogy nem szükséges, jóddal fertőtlenítette a sebet.

– Egészen eddig mezítláb jöttél? – hüledezett, miközben gézzel szorosan átkötötte lábfejem.

– Hát... – Hezitáltam, de végül jobbnak láttam bevallani, ki hozott haza, mielőtt Bercsényiné pletykálta volna el neki. – Az egyik szovjet katonatiszt felajánlotta, hogy hazahoz, és én elfogadtam.

– Hogy kicsoda?! – kapta fel a fejét anya.

– Ott volt egy rakás szovjet katonatiszt, valami meghívásra jöttek – magyaráztam. – Takácsné meg odahívott engem a műsorszámom után, hogy tolmácskodjak nekik, és én segítettem is az egyiknek. Valami Minovszkij, vagy ki. – Anya elképedve csóválta fejét. – Nem is ez a lényeg – fűztem tovább, mielőtt anyának eszébe jutott volna bármit kérdezni –, hanem hogy összefutottam vele a folyosón, és látta, hogy sántikálok. Felajánlotta, hogy hazahoz, én meg elfogadtam.

– Kedves tőle. – Anya leragasztotta a gézt a lábamon. – No, de azért talán mégsem kellene mindenféle idegen férfiak mellé beülnöd a kocsiba. Ki tudja, hova vinne, mit csinálna veled – komorult el.

Eszembe jutott, hogy Vaszilijnak erre biztosan lenne egy frappáns válasza, alsó ajkam beharapva próbáltam elfojtani mosolyom.

– Nem olyannak tűnt – vontam vállat. – Nagyon udvarias és figyelmes volt végig.

– El tudom képzelni – dünnyögte anya.

– Ne légy már ilyen ünneprontó! – szóltam rá. – Hiszen ezt akarom majd csinálni Budapesten! Bele kell jönnöm, és nagyon jó lehetőség volt ez gyakorolni.

– Nem azzal van bajom, hogy tolmácskodtál – ellenkezett anyu –, hanem hogy hajlandó voltál egy autóba ülni egy ismeretlen férfival. Fiatal volt egyáltalán?

– Igen, nem tűnt sokkal idősebbnek tőlem. – Végre egyszer az igazat mondhattam. – Huszonöt lehetett, talán. Különben meg: ilyen lábbal ugyan hogy jöttem volna haza, ha nem mezítláb? Akkor meg az lenne a baj, hogy megfázok.

– Igaz – hagyta rám anya. – Azért vigyázz az ilyenekkel...

– Vigyázok.

A bekötött lábamra vastag zoknit húztam, arra a harisnyát, úgy bújtam csizmámba. Ha lassan, megfontoltan sétáltam, nem fájt nagyon. Anya írt nekem egy felmentést testnevelés órára anélkül, hogy kérnem kellett volna, ami mindjárt szebbé tette a napom. Gyűlöltem a testnevelést.

Az iskola felé bandukolva azon merengtem, írjak-e Vaszilijnak vagy várjam meg a szombatot. Hiába kért, hogy ne törődjek vele, nem tudtam nem a dühös Averkijre és a Pokornyijov név keltette rémületre gondolni. Értettem, hogy nekem ugyanúgy félnem kellene Pokornyijovtól, mint bárki másnak. Én azonban nem magamat féltettem, mert hát mit akarna tőlem, egy Isten háta mögötti, borsodi városban élő diáklánytól egy moszkvai tábornok? Vaszilijt féltettem, hiszen ő Pokornyijovnak ugyanúgy felelt, mint bármelyik másik felettesének. Válaszokat akartam, és nem azért, mert dühös voltam rá, hanem azért, hogy megnyugtasson, hogy ez a kis ügy a tábornokkal igazán semmiség, és semmi okunk sincs tartani tőle, hogy egy nap Pokornyijov valóban ott fog vigyorogni előttünk teljes valójában.

Kicsit úgy képzeltem el Pokornyijovot, mint Katyint, idősödőnek és ősznek, habár magasabbnak, az tekintélyesebb. Egy ilyen emberről nem tudtam elképzelni, hogy ne legyen magas.

A határvonalon túlWhere stories live. Discover now