A határvonalon túl

20. fejezet - Szonyának lenni

note: Dőlttel szedtem az idézett sorokat, amik nem tőlem származnak, hanem Dosztojevszkij regényéből.
---

Azon a csütörtök reggelen azért nem a megszokott útvonalon mentem iskolába, mert szerettem volna elküldeni még aznap a válaszomat Vaszilijnak. Előző nap kaptam meg az elsőbbségi küldeményként érkező levelét, amiben közölte, hogy szombaton nem fogunk tudni találkozni. Tudomásul vettem, bár szomorú voltam, mióta jártunk, először maradt ki a szombati randevú. A rengeteg dolgára hivatkozott, miért alkalmatlan neki a hétvége, és sűrűn szabadkozott, bizonygatta, mennyire szeret, és hiányzok neki. Sajnos, a szalagot sem találták meg, de nem is fűztem hozzá reményeket. Beletörődve írtam meg, hogy nem haragszom, és ha időm engedi, felhívom, hogy beszélhessünk, de nem akartam zavarni.

Bedobtam a levelet a postaládába, és a Kultúrházat megkerülve elindultam az iskola felé. Március másodikát írtuk, és úgy festett, az időjárás úgy ugrott egyik évszakról a másikra, mint ahogy a naptárat fordítottuk az új hónapra. A februárból megmaradt hó gyorsan engedett, még itt-ott akadt egy-egy sáros bucka, de a java már pocsolyákba olvadva állt az árkokban és kátyúkban. Már sapkát sem viseltem, kiengedett hajam éppen eléggé melegítette fejem.

Pedig hogy illett volna az a szép sárga a közelgő tavaszhoz!

Az elvesztett szalag miatt bánkódtam, amikor felfigyeltem a szirénázásra. Felkaptam fejem: egy mentőautó zúgott el Miskolc irányába. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget kezdetben. Kisvártatva azonban a távolban, a rendőrség előtt három rendőrautón villant fel a kék lámpa, szirénázva kanyarodtak ki az útra, és sebesen hajtottak a mentőautó után. Lassítottam lépteimen, és kissé csodálkozva néztem utánuk.

Újabb mentőautó suhant el ugyanabba az irányba. Súlyos baleset történhetett valahol.

Hamar megfeledkeztem az esetről, elmerültem a sajnálkozásban, hogy azon a héten nem láthatom Vaszilijt. Aztán az iskola előtt, a kapuban újabb meglepetés várt: Katka a karjaiban tartotta a zokogó Lillát, együttérzően simogatta hátát.

– Mi történt? – aggodalmaskodtam.

Lilla nem válaszolt, kibontakozott Katka öleléséből, hogy az én vállaimat is eláztassa könnyeivel.

– Peti... – szipogta. – Szakított velem!

– Jaj, Lilla, sajnálom – lapogattam meg hátát támogatóan.

Kérdőn néztem Katkára, ő értetlenül tárta szét karjait.

– Azt mondta, hogy nem szeret! – zokogta Lilla, mielőtt rákérdezhettem volna.

– Peti egy büdös tapló – jelentette ki Katka.

– Igen, az – helyeseltem bőszen. – Meg sem érdemelt téged.

– Sokkal jobbat fogsz tőle találni – tódította Katka.

Lillát azonban nem nyugtatta meg, mi több, még keservesebben kezdett sírni.

– Add csak ki – vigasztaltam. – Jobb lesz utána.

– Hogy fogok én így iskolába járni?! – sírta Lilla. – Minden nap látni fogom!

– Már nincs sok idő az érettségiig – emlékezetette Katka.

– Hogy fogok így érettségire készülni?! – zokogott fel Lilla, vetettem egy sötét pillantást Katkára, ő csak némán hápogott.

– Addigra minden jobb lesz, meglátod – csitítottam.

– Jön Noémi. – Katka hevesen integetett barátnőnknek.