A határvonalon túl

6. fejezet - Visszavonhatatlanul, tagadhatatlanul

Messziről kiszúrtam a Komszomol úton parkoló katonai autót és az oldalának lezserül támaszkodó, cigarettázó Vaszilijt. Megszaporáztam lépteim, feszülten pislogtam körbe, a narancssárga fényben fürdő út teljesen kietlen volt, a boltok kirakatai sötéten ásítottak. Iskolatáskámat szorosan öleltem magamhoz, hogy még a benne lötyögő pálinka se csapjon zajt.

Vaszilij meglátott közeledni a lámpák alatt, a földre ejtette a csikket, rátaposott, és elindult felém. Egyszeriben szinte szárnyaltam, az utolsó métereket futólépésben tettem meg, belesimultam Vaszilij ölelésébe.

– Szia – suttogtam.

– Szia. – Apró csókot nyomott fejem búbjára. – Hiányoztál nekem – mondta magyarul.

– Te is nekem – feleltem oroszul.

Felnéztem vidáman hunyorgó szemeibe, Vaszilij gyengéden tűrt fülem mögé egy, a sapkám alól kiszabadult, borzas tincset.

– Ez édesanyád egyik csálé sapkája? – kérdezte, mire kitört belőlem a nevetés.

– Gondoltam, bemutatom, mire számíts.

– Nem annyira ronda, mint képzeltem.

– Ez még egy szebbik darab – kuncogtam.

– Ajjaj – ciccegett tettetett rosszallással.

Tenyerem mellkasára simult, Vaszilij átkarolta derekam, orra hegye az enyémhez ért. Félig lehunyt pilláim alól jól láttam arcának minden részletét; egy aprócska anyajegyet az arccsontján a bal szeme alatt, hosszú, sötétszőke szempilláit, az éppen csak serkenő borostát az állán. Készen álltam az összes kis részlettel szerelembe esni.

– Menjünk – leheltem. – Megláthat valaki.

Vaszilij bólintott, és a kezemnél fogva a kocsi felé húzott. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, segített bekászálódni a járműbe.

– Mi ez, amit hozol? – Az iskolatáskámat méregette. – A megírandó orosz házi feladataid?

– Majd elmagyarázom.

Eldugtam az ülés mögé a csomagot, közben Vaszilij megkerülte a kocsit, és helyet foglalt a volán mögött.

– Menjünk gyorsan. – Próbáltam olyan mélyre csúszni az ülésen, amennyire csak tudtam.

– Magda, senki sincs itt – nyugtatott Vaszilij

Beindította a motort, és hamar az útra kormányozta a kocsit, sebesen haladtunk a városhatár felé.

– Az orosz tanárnőm gyanakszik ránk – közöltem. – Ő volt az a hölgy, akivel beszéltél előző héten, szombaton, tudod.

– Igazán? – hökkent meg. – Mégis miért?

– Gondolom, mivel úgy kirohantam utánad a teremből, aztán meg teljesen kivörösödve mentem vissza. – Gondterhelten sóhajtottam. – Az én hibám.

– Magda...

Vaszilij hűvös tenyere combomra simult, jóleső borzongás futott végig gerincemen.

– Az én hibám, igazából – mondta. – Én estem majdnem neked, megfontoltabban kellett volna viselkednem.

– És én hagytam volna. Egyikünk sem gondolkodott józanul.

– Szóval hagytad volna... – dorombolta Vaszilij.

– A lényeg – nem hagytam, hogy elterelje a szót –, hogy amikor szakkörön voltam, rákérdezett, ismerlek-e én téged.

– Mit feleltél?