A határvonalon túl

25. fejezet - A következmények súlya

Hajnalka emlékére - mert az ő története nélkül ez a regény sem született volna meg.

Azon a szombat estén, amint ajtót nyitottam, azonnal sejtettem, hogy baj van, Vaszilij szemeiben ugyanis nyoma sem volt annak a boldog csillogásnak, a mosolynak, amivel mindig köszöntött. Ekkor már két héttel az írásbeli vizsgák után jártunk, május közepén, Imre látogatása és az érettségik óta kicsit csillapodtak a kedélyek, csendesebben teltek a napok. Elköszöntem anyától, és megfogtam Vaszilij kezét, követtem szerelmemet a lépcsőházba.

– Nagyon csinos vagy – bókolt.

Egy könnyű, virágmintás ruhát és vékony kabátot viseltem, hajamban világos rózsaszínű szalag lógott.

– Köszönöm – hajoltam hozzá, csókot nyomtam arcára.

Odakint már besötétedett, a levegő kellemesen langyos maradt, az késő tavaszi este nyarat ígért. A Marx tér mögött futó utcácskában nem a szolgálati autó, a fekete Pobeda parkolt, hanem az a katona terepjáró, amivel a gyümölcsösbe jártunk télen.

– A másik elakadna – magyarázta Vaszilij, amikor rákérdeztem.

– Mert hova megyünk? – csodálkoztam.

Egy ideje megint a Bodrog partjára jártunk, hiszen már nem kellett a fagyoktól tartani, valamint egyre inkább fennállt a veszélye, hogy valaki rajtakapna minket a pincéknél. Pontosan ezért lepett meg Vaszilij válasza:

– Hát a gyümölcsösbe.

– Biztos jó ötlet? – akadékoskodtam.

– Későre jár, nem lesz ott senki – nyugtatott Vaszilij. – Szeretnék most oda menni veled.

Ez sem sejtetett semmi jót, de próbáltam leküzdeni a kellemetlen érzéseket.

– Hát, jó – hagytam rá.

Az úton gyanakodva kémleltem Vaszilijt, volt valami baljóslatúan komor és legyőzött máskor egyenes tartásában. Néha megsimogatta a combom, és érdeklődött, hogy érzem magam, hogy haladok a tanulással, semleges dolgokról csevegtünk.

A domboldal aljában állította meg a járművet, fürgén ugrott ki a volán mögül, és kerülte meg a kocsit, lesegített az ülésről. Kéz a kézben indultunk el felfelé, Vaszilij egy zseblámpával világította az utat. Sötétség honolt mindenütt, a kis házikónak csak körvonalai derengtek feljebb. A gyümölcsfák ágai virágba borulva hajoltak felénk, szórakozottan jegyeztem meg, hogy gazdag termés lesz az idén, Vaszilij egykedvűen hümmögött válaszul.

A ház ajtaja engedelmesen tárult fel, amikor az orosz lenyomta a kilincset, megszokott mozdulattal kapcsolta fel a villanyt. A kályhához húzott szék ugyanott várt, a szenes vödörben még maradt néhány felhasított fa és gyűrött újságpapír, köztük cirillel nyomtatott oldalak is, amiket Vaszilij hagyott ott. A munkaasztalra ezúttal nem kerültek nehéz kabátok, mindössze a zseblámpa és Vaszilij egyensapkája.

– Ülj le egy kicsit, édes Magda – kért az orosz.

– Elmondod végre, mi történt? – bukott ki belőlem. – Aggódom.

– Ülj le, életem – húzta oda a széket Vaszilij.

Helyet foglaltam, Vaszilij leguggolt elém. Két kezébe fogta az enyémet, előbb az egyikre, aztán a másikra nyomott csókot.

– Ez nehéz lesz most – kezdte.

Elszorult a torkom.

– Mi a baj? – leheltem.