A határvonalon túl

18. fejezet - Sosztakovics és Vosztok-1

Anya még azelőtt elaludt, hogy Vaszilij megérkezett volna értem. Nem akartam felkelteni, ezért rövid üzenetet körmöltem neki egy cetlire, hogy elmentem, és a szokott időben érkezem. A dohányzóasztalon hagytam a papírt az ágya mellett, a konyhába osontam, felmarkoltam a Vaszilijnak szánt szatyrot, és siettem szerelmemhez.

Hideg volt a füst illatú februári éjszaka, a napokkal korábban leesett, a lámpák fényében narancssárgának tűnő hó kemény buckákba fagyott az utca szélén. Egy ilyen buckába nyomta bele Vaszilij a félig elszívott cigarettát.

– Már láttam! – szóltam oda neki félhangosan.

– Lebuktam – tárta szét karjait.

– Hiszen úgyis megéreztem volna rajtad. – Roppant a hó csizmám alatt, ahogy a járdáról kievickéltem hozzá, könyökömet tartva segített. – Vagy nem terveztél megcsókolni egész este? – vontam fel szemöldököm.

– Dehogynem – hunyorgott vidáman, lehajolt, hogy könnyű csókot nyomjon számra. – Ez micsoda? – vette ki kezemből a szatyrot, és belelesett.

– Anyuék már készítettek farsangi fánkot a menzán, hozott neked belőle.

– Milyen kedves.

A hátsó ülésre tette a csomagot, majd kinyitotta nekem az ajtót, és udvariasan segített bemászni a járműbe. Az út felét csendben tettük meg, és bár Vaszilij nem tűnt különösen feszültnek, hezitáltam kissé, hogy rákérdezzek, mi történt, miután Katka és én elhagytuk a laktanyát.

– Jól vagy? – érdeklődtem végül.

– Jól. – Felém sandított. – És te?

– Én is – bólintottam. – Hát... Averkij Szergejevics? – puhatolóztam.

– Nos, megkapta a tábornoktól a magáét, az biztos – dörmögte Vaszilij.

– Sajnálom, hogy felfordulást okoztunk – motyogtam. – Nem akartam bajba keverni Averkij Szergejevicset vagy téged vagy Alekszandr Grigorjevicset...

– Magda. – Vaszilij szorított egyet a combomon. – Mi lenne, ha ma este nem gondolna egyikünk sem Rettegett Ivanra? Csak te meg én, más nem számít.

– Jó ötlet – mosolyogtam rá.

– Készültem egy kis meglepetéssel is – jegyezte meg sejtelmesen.

– Ó, igazán? – derültem fel. – Mi az?

– Akkor nem lenne meglepetés, lelkem. Na, mesélj addig: hogy állsz a regénnyel? – kíváncsiskodott.

– Nem túl jól – ismertem be. – Kifog rajtam.

– Még jó, hogy nem mindjárt a Háború és békét nyomtam a kezedbe..

– Azt is kilopod nekem a könyvtárból? – nevettem.

– Bármelyik könyvet, amelyiket csak szeretnéd.

– Igazi úriember – cirógattam meg arcát. – Egyszer nekifogtam ám a Háború és békének – meséltem. – Az első két kötetet el is olvastam, de a harmadikat valamiért nem kezdtem el. Magyarul, persze. Emlékszem, hónapokig szerelmes voltam Andrej Bolkonszkijba – sóhajtottam ábrándosan.

– Andrej Bolkonszkijba? – hümmögte Vaszilij szenvtelenül. – Szóval igazából a Bolkonszkij herceg féle férfiak az eseteid?

– Miből gondolod, hogy te nem vagy olyan? – Végigsimítottam mellkasán, ujjaim a zubbonyán átfutó szíjba akadtak.

– Bevallom – keze elkapta az enyémet, és kissé lejjebb csúsztatta az öv mentén –, hogy közel sem olyan gondolataim támadnak most, édes Magda, mint amilyenek a herceg fejében megfordulnának.