Bittersweet (Harry Potter ff..)

Balhés, egy Karácsony 2. rész

Vissza settenkedtem a kanapéhoz, majd lebernyegemmel betakarózva, azonnal elnyomott az álom. Az álom, ahol újra a réten futkároztam Édesanyámmal és Édesapámmal.

***

A Nap sugarai puhán simogatták arcomat, ébredésre késztetve. Takaróm alól kilesve, megláttam a Weasley anyukát, ahogy sürög a konyhában, felrakva a kávét, levéve a teát. Kicsattogtam, Ő pedig mosolyogva átölelt, majd kezembe nyomta a forró teát.
Egy fenét.

–HADELY ISLA AINSWORTH?! – Nos, a Napocska helyett, Molly visítására keltem. Reggel hatkor. Tök sötétben. – Mit keresel itt? Választ várok, kishölgy! Mégis, hogy kerültél ide? Miért aludtál a kanapén? Édesem, meg is fázhattál volna! – Utolsó mondatát már sokkal kedvesebben mondta, és aggódón mellém telepedett a szófára.

–A nevem Hadley Isla Black Ainsworth. – Ennyit válaszoltam, és hagytam, hogy a nőn eluralkodjék a meglepettség.

***

Lassan, három napja vendégeskedtem a Weasley családnál. Molly biztosított arról, hogy addig maradok amíg szeretnék, amennyiben tudnak hollétem felől Meda néniék.
Az asszonynak elmondtam mindent a különös álom-emlékről, majd a kis színjátékról ami szenteste történt. Mindezek után, nem volt dühös, csak aggódott értem.

Egy fájdalmasan korai hajnalon – talán reggel fél négykor - Freddie ébresztett; nemes egyszerűséggel lelökött az ágyról. Az ikrek szobájában kaptam helyet, édesanyjuk kérésére egyikőjük átadta az ágyát, és matracon aludt. Ez, bizony Fred volt, miután George csodák csodájára hirtelen mély álomba merült. Ám most, jóbarátom megelégelte az ágyfoglalósdit.

–Lil, ha még akarsz aludni, akkor ott a matrac. Kérem vissza az ágyam. – Mondta, majd kényelembe helyezte magát a párnán, és orráig felhúzta a takarót.

–Hé, hé! Előbb is mondhattad volna... Tökéletesen ellettem volna én a földön. – Forgattam a szemem, mire felhorkantott.

–Tudod, hogy ezt nem mi döntöttük el. De vedd úgy, hogy úriember voltam, amiért ott szenvedtem... - Tette halántékára kezét drámaian, én pedig halkan felnevettem.

–Köszönöm, nagylelkűséged. – Motyogtam neki, aztán oldalamra fordulva újra elnyomott az álom.

Legközelebb hangos veszekedés hangjai riasztottak fel újra. Szinte egyszerre ültünk fel mindhárman, aztán a fiúk egy fáradt sóhajjal vissza is dőltek. Én azonban feltápászkodtam, és az ajtóhoz osontam. Fülemet rátapasztva hallgatództam, s hamar felismertem Meda néni és Molly folytott hangját.

–Mégis, hogy tehettétek ezt, szegény kislánnyal? Miért olyan nagy baj, ha emlékszik a szüleire? Talán örökre abban a hitben akartátok ringatni, hogy meghaltak Tudodki mészárlása során? – A Weasley anyuka hangja alapján, tajtékzott a dühtől.

–Nem értem, miért vagy annyira felháborodva. Sirius ránk bízta a lányát. Ránk, azaz Edwardra és rám, nem rátok. Ebből kifolyólag nem hinném, hogy bármi okod lenne szamon kérni arról, mit láttam a legjobbnak a gyerekkel kapcsolatban. – Meda néni hangja ugyanolyan tartózkodó és hideg volt, mint legtöbbször, ha valakivel összetűzésbe keveredett.

–De, kitörölni az emlékeit?! Andromeda elment az eszed? – Fakadt ki Molly, én meg számra tapasztottam kezeim, nehogy hangosan felkiáltsak meghökkenésemben.

–Mit kellett volna tennem, Molly? Elmesélni Neki, hogy „Hadley drágám, apuci egy gyilkos és az Azkabanban senyved, de ne aggódj, biztos jól érzi magát és gondol rád."? – Ekkor már Meda is kiabált, ez pedig nagyon szokatlan volt. Nagynéném nem az az ember, aki hangot ad felháborodásának. Úgy döntöttem, a folyosón hallgatom tovább, ám ahogy kiléptem az ajtón, beleütköztem valakibe. Azaz, három vörös hajú, kikerekedett szemű fiúba. Percy állt hozzám legközelebb, mellette Charlie és Bill. Amint megláttak, azonnal felém fordultak.