Bittersweet (Harry Potter ff..)

Tekergés

Bizony, hamar beigazolódott az, amit sejtettem már egy ideje. Hivatalosan is George, Fred és én lettünk az első évfolyam rosszcsontjai. Bár az ikrek mindig valamilyen csintalanságon törték vörös buksijukat, én próbáltam visszafogni őket több-kevesebb sikerrel. Általában engem is magukkal húztak rendetlenkedéseikbe, én meg nem ellenkeztem sokat, boldogan törtem borsot az öreg Friccs úr kampós - vagy Binns szellem-orra alá. Bár néha sajnáltam őket, annyira jó vicceket eszeltünk ki, hogy a lelkiismeretem háttérbe szorult. A legjobb az egészben az volt, hogy nem kaptak el, mindig eliszkoltunk időben.

Emellett, persze voltak elveim, és ezeket a fiúkra is ráerőltettem. Ilyen volt például, az órákra való folyamatos készülés, és a lehető legjobban teljesítés. Nem engedtem, hogy órákról lógjanak, néha a talárjuk gallérjánál fogva rángattam be őket a morcos Piton professzor bájitaltan óráira, még akkor is, ha már tizenegy évesként legalább egy fejjel magasabbak voltak nálam. Én viszont agresszív kis törpe voltam, aki nem engedett az elhatározásaiból.

Egy reggelen, szobatársammal és jóbarátnőmmel, Lucy Springstone-nal szaladtam reggelizni. Lucy apukája mugli, anyukája boszorkány. Az mondta, tökéletes egyensúlyban van jelen benne a két világ, én pedig elhittem neki, mivel nincs túl sok tapasztalatom a varázstalan emberekkel.
Fred és George már ott voltak, Lee Jordannal együtt tömték a fejüket. Túl csöndben voltak, ez hamar szemet szúrt nekem, de inkább behuppantam az ikrek közé, töltöttem először Lucynak, majd magamnak töklevet, és neki is láttam a reggelimnek. Ránéztem a jobb oldalamon ülő George-ra, már épp megkérdeztem, min törik a fejüket, amikor Meda néni baglya, elsuhant fejem felett és a kezembe ejtett egy piros borítékot. Egy pillanat alatt elsápadtam. Fred megbökte bal vállamat, és bocsánatkérő mosollyal megmutatta a talárja zsebében rejlő szétszaggatott papírfecnik halmát. Belém hasított a felismerés.

-Én...Én Rivallót kaptam. Freddie, Georgie! Mi történt? Talán...lebuktunk? - számhoz kaptam a kezem, és egész testemben remegtem.

-Lily. Nyisd ki. Ha vársz vele, csak rosszabb lesz. - nem az ikrek valamelyike szólalt meg, hanem Charlie. Próbált szigorú tekintettel rám nézni, de nem ment jól neki. Mintha, bűntudatot láttam volna megcsillanni borostyánszín szemeiben. Nem akartam beismerni magamnak, hogy valószínűleg ő nyomta fel két kisöccsét édesanyjuknál vagy valamelyik tanár rájöhetett, aki értesítette Meda néniéket. Hirtelen elment az étvágyam. Úgy döntöttem, nem fogom kínos helyzetbe hozni magam háztársaim előtt, majd a folyosón kinyitom; ám a levél nem így gondolta. Hirtelen kirepült a kezemből, kibontotta magát, majd egy mérges szájat formázva magából, máris mondta a magáét, Andromeda Tonks dühtől tajtékzó hangján. Nem sokszor hallottam Meda nlnit kiabálni, de ez a levél sajnos kárpótolt az elmaradt ordítozásokért.

-Hadley Isla Ainsworth! - ajjaj, második nevemet is használta, ez nem jelent jót - Miért kell azt hallanom, hogy nem bírsz magaddal? Talán azt tanítottam neked, hogy gúnyt űzz az iskolából? Gúnyt űzz a tanáraidból? GÚNYT ŰZZ AZ AINSWORTH ÉS A TONKS NÉVBŐL? Ha nem tanulod meg, hogyan kell viselkedni, indulsz hazafele kisasszony! Nincs apelláta! Még egyszer csak pletykát se halljak meg bármilyen csínyről, amelyhez a neved köthető! - ekkor kicsit elhallgatott, majd valamivel kedvesebb hangszínen folytatta - Nymphadora üzeni, hogy legyen szép napod. Meg ne tudjak több ilyet! - azzal a levél szétcincálta magát és lehullott a földre.
Én megsemmisülten álltam a Nagyterem közepén, távolról hallottam ahogy néhány Mardekáros gúnyosan felröhög. Dühösen felkaptam a papírfecniket, majd könnybe lábadt szemmel rohantam ki a teremből. Azt már nem láttam, hogy még egy levél volt a Rivalló mellett. Az ikrek felpattantak és gyorsan utolértek. Az első lépcsőfordulóban zokogtam keservesen. Mellém ültek, és gyengéden átfogták a vállamat két oldalról. Kitartóan nyugtattak, míg én bömböltem, mint egy kisbaba.