Bittersweet (Harry Potter ff..)

Az a fránya repkedő fadarab

–Oké, Lil próbáld meg még egyszer. Tudod, határozottan: „Fel!" – Az Odú kertjében álltam Charlieval, aki már nyolcadszorra magyarázta nyugodt hangon, hogyan kéne megbűvölnöm a seprűt, amit abban a pillanatban legnagyobb ellenségemnek éreztem. Szegény fiú fejébe vette, hogy ő bizony megtanít engem repülni. Azt mondta, látja bennem a lehetőséget, bár szerintem csak kedves akart lenni.

–Oh, én olyan borzasztóan határozott vagyok, hogy az már szinte képtelenség. Legalább annyira, mint hogy ez a fadarab engedelmeskedjen... - jelentettem ki feltűnően kínkeserves képpel, amire „mesterem" csak egy rosszalló mosollyal felelt. Fújtattam egyet és morcosan irányítottam tekintetem a seprűre. Kimondtam a szót, a tárgy pedig átfordult a másik oldalára. Ekkor már tényleg dühös voltam arra a nyamvadt seprűre.

–Jó, most pihenjünk egy picit, majd ebéd után újra megpró...

–Nem! – csattantam fel dühösen. – Addig nem megyek sehova, amíg ez a nyavaja nincs a kezemben!

Összeszorítottam a szemem, kinyújtottam kezem és határozottan, tisztán kimondtam a „fel" szócskát. Már épp elfogadtam volna, hogy tényleg nem fog sikerülni, amikor a seprű a kezembe repült. Annyira meghökkentem, hogy lehuppantam a földre, kezemben a repülő tárggyal. Csillogó szemekkel néztem Charliera, ám szinte azonnal szigorú lett az arcom.

–Ugye, nem te... - kérdeztem tőle, ő pedig vigyorogva a fejét rázta.

–De, nem ám Prücsök! Ez teljesen egyedül, te voltál. – mikor ezt kimondta, visítva ugrottam fel, és boldogan, még mindig kezemben szorongatva a seprűt, ugrottam a fiú nyakába.

–Oké. Mi a következő? Felszállok rá? Felemelkedem? Repülök? Majd megtanítasz trükkökre? Charlie sikerült! – a Weasley srác csak nevetett izgatott hadarásomon, ám mielőtt bármit mondhatott volna, Molly néni lépett ki hozzánk.

–Lily drágám, a következő az ebéd lesz. Gyertek, aztán tőlem estig is repkedhettek. – mondta kedves mosollyal, amit viszonoztam, majd a seprűt tárolójába illesztve, fia mellett ugrándozva mentem enni.
Bent boldogan újságoltam el legjobb a barátaimnak a hírt, miszerint sikerült felcsábítanom mancsomba a seprűt -ami az én esetemben nagy szó- ők pedig büszkén bólogattak, miközben csirkével tömték a fejüket. Ginny kérte, hogy őt is tanítsák meg, de Édesanyja kijelentette, hogy még nagyon apró hozzá.

–Ráadásul, te lány vagy Gin... A fiúk durvábban kviddicseznek mint a lányok, még a végén valami bajod esne és anya minket hibáztatna... - motyogta orra alatt a velem szemben ülő Ron, én pedig megajándékoztam egy sértődött szemforgatással, kifejezve a lányka iránti szolidaritásomat. Bár, hat év van köztünk a kislánnyal, mégis nagyon közel áll hozzám; egyrészt, hat bátyja van, így akarva- akaratlanul nagyon talpraesett kislány, másrészt kishúgomként szeretem. Igaz, én egyke vagyok, de a hét Weasley gyereket szinte testvéremnek tekintem, köztük is Fredet, Georgeot, Charliet és Gint különösen.
Percy megbotránkoztatóan prűd és fenn hordja az orrát, ám ha megfeledkezik a szerepéről, ő is jó fej tud lenni, és meglepően vicces.
Bill sajnos legtöbbször dolgozik, de amikor együtt vagyunk, mindig mesél egy izgalmas történetet, ráadásul nagyon jó zenéket hallgat.
Ron pedig... Ronnal is jóban vagyok természetesen, de annyira nem érzem közel magam hozzá. Persze, nagyon szeretem őt, de néha idegesítően fárasztó tud lenni, az apró beszólásaival, illetve a folyamatos vitatkozási hajlamával. Talán majd kinövi a lekicsinylő kis megjegyzéseit is -főleg a lányokról... Amint ezen gondolkodtam, észrevettem, hogy Arthur bácsi beszél hozzám már egy ideje. Én csak ültem Georgie és Freddie között, és a messzeségbe bámulva piszkálgattam a rizst.

–...mugli születésű barátnődnél, ugye? – kérdezte tőlem kedvesen, én pedig nagyokat pislogva meredtem Rá.

–Mi történt Lucyval? Mit tetszett mondani? Elbambultam, bocsánat...