Bittersweet (Harry Potter ff..)

Lepcses Lily

Négyen álltunk a tanárunk irodája előtt, mind különböző kifejezést öltve arcunkra.
Fred képén a jól ismert „csináljunk balhét" vigyor ült, George elkísérve bennünket, kissé aggódón figyelt, Jackie próbálta elrejteni a méla unalmat, amely kifejezéstelenné tette vonásait, míg jómagam vakmerően vártam, hogy ha kell, az Azkabanba elkiránduljak, és vissza. Engem aztán nem fog leírni ez a nő egy butus, tehetségtelen libának, azt már nem!

–Nos, srácok, egy öröm volt! – fordultam barátaim felé egy csintalan mosollyal, és kezemet felemelve határozottan kopogtam. Mikor meghallottam Kedveske mézes-mázas, hívó hangját, két ujjamat halántékomhoz téve, majd onnan elrántva búcsúztam, ők sarkukat összecsapva szalutáltak és átléptem a Pokol kapuját.

A szoba legalább olyan borzasztó volt, mint tulajdonosa. A falak élénk sárgák voltak, tele kis-virágos képekkel, és olyanokkal, amin a professzor asszony pózolt gyerekekkel – gondolom előző diákjaival. Alapjában véve szimpatikus is lehetett volna, ha a diákok nem tátogják a „Menekülj!" szót, szinte minden pillanatban, vagy ha nem tudom, milyen a nő jelleme.

Gyere, Hadley. Csüccsenj le az asztalhoz. A feladatod, felolvasás lesz. – Eleget tettem kérésének, ő pedig előhúzott egy sötét bársonyba burkolt könyvet. – Oh, ez a kedvencem! Bogár Bárd meséi! – kiáltott fel recsegve, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
Egy mesekönyv? Komolyan?

Ám, megilletődöttségemet, egy műmosollyal próbáltam leplezni. Kinyitottam a könyvet és nekiálltam az első mesének: A varázsló és a pattogó fazék. Ismertem a mesét, Ginnynek sokszor mesélte Molly néni, néha én is.
Körülbelül a harmadik mondat végén szólt bele először. Azt mondta, nem viszem le eléggé a hangsúlyt a mondat végén. Kérdő szemekkel néztem rá, mire ő egy intéssel megértette velem, hogy kezdjem újra. Nem tudtam, mit akar ezzel és megkérdezni sem mertem. Inkább folytattam a mesét.

–Nem, nem, nem! A vesszőket is hallani szeretném, Kedveském! – Szólt rám újra ártatlan mosollyal, én pedig beletörődve, újra kezdtem.

„Volt egyszer egy jóságos öreg mágus, aki bőkezűen és bölcsen használta varázserejét szomszédai megsegítésére. Tudományának valódi forrását nem tárta fel, helyette úgy tett, mintha varázsitalai, bűbájai és ellenmérgei maguktól készülnének egy kis kondérban, a „szerencsefazékban", ahogy nevezni szokta volt. A környékbeliek hozzá fordultak gondjukkal-bajukkal, ő pedig mindig szíves-örömest kavart egyet a kondéron, s űzött el minden bánatot.
Az öreg varázslót szeretet övezte, szép kort is ért meg. Mikor aztán meghalt, minden ingóságát a fiára hagyta, aki azonban nem örökölte atyja nyájas természetét. Hitványnak tartott minden varázstalan embert, s gyakran hányta atyja szemére, hogy boldog-boldogtalannak mágikus segítséget nyújt.
Az öreg varázsló halála után a fiú a régi fazékban egy kis csomagra bukkant, melyen az ő neve állt. Aranyat remélve kinyitotta, de nem talált benne mást, csak egyetlen vastag talpú, puha papucsot, ami kicsi is volt a lábára, s a párja is hiányzott. A papucsba dugott pergamenszeletkén ez állt: „Hőn remélem, fiam, hogy nem lesz szükséged rá."
A mágusfiú átkozta atyja vénségtől lágyult agyát, visszadobta a papucsot a kondérba, s eltökélte, hogy az edényt eztán csak szemetesvedernek használja.
Még azon az estén egy parasztasszony kopogtatott be a fiatal varázsló házába.

- Megszemölcsösödött az unokám, uram – panaszkodta. – Jó atyád ilyenkor mindig kevert neki egy gyógyító főzetet abban a régi fazékban...

- Takarodj! – förmedt rá a fiú. – Mit érdekelnek engem a pereputtyod bibircsókjai!

Azzal becsapta az ajtót az öregasszony orra előtt.
Abban a szent pillanatban hangos kongás-bongás zendült fel..."