A Rózsa Hatalma

7. fejezet. ~ Végállomás

- Mindenki fel a vonatra! - figyelmeztette a hadnagy a katonákat, akik lent próbálták kiélvezni azt, hogy milyen szép az idő, ám a jó érzés egy pillanat alatt elmúlt, amikor a felettesük haragjának szele suhant feléjük. Gyorsan felkapták a dolgaikat, majd szapora léptekkel szálltak fel a saját vagonukra. A megszégyenült katona ott maradt egyedül, némi étellel és vízzel, várva a következő vonatra, mely szintén zsidókat szállít, hogy ott okozzon több galibát. A vonat egy hatalmasat füttyentett, majd hirtelen a vártnál is hamarabb felgyorsult, s egyre gyorsabban és gyorsabban zakatolt. Erdők, kisebb faluk, megint erdő és néha egy közeli város, viszont ahol a vonat zakatolt, az általában a pusztán, lakatlan helyen keresztül vezetett.

Edith megint csak magába szállni tudott, ahogyan a többi zsidó...nem beszélt, nem is nézett fel, még csak szemhéja sem rebbent, nem adott semmilyen jelet, hogy valakivel kommunikálni szeretne, csupán mély lélegzése árulta el róla, hogy életben van. Furcsa módon, amelyet még ő maga sem bírt bevallani magának, hogy nemcsak megkedvelte a hadnagyot, hanem folyamatosan arra vágyott, hogy lássa a gyönyörű smaragdzöld szemeit. Minden második gondolata ő volt, maga az ellenség.

Pár óra múlva újra felnézett, megint megerőltetve magát, hogy átnézzen azon a kis lyukon, ahol nemrég még a hadnagyot bámulta félénken, de semmit nem látott, csak puszta volt mindenhol.

- Mikorra érünk már oda? - kérdezte idegesen az egyik férfi, szinte már a haját tépkedte félelmében.

Edith remegni kezdett és egy árva könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amely megtalálta útját és lefolyt az arcán, de hamar letörölte bizonytalanságában. Hallott egy s mást a táborokról a rádióban, hogy valójában ezzel a hazát szolgálják, mégis Edith az első pillanattól fogva kételkedett az ilyenekben, még csak hallani sem akart róluk. Mindenki tudott róluk, de mégsem tudtak róluk semmit.

A vonat egy náci jelzésnél nemsokára lassított, amit a mozdonyvezető alaposan megnézett, ezután pedig balra tért le és nem sokkal azután, hogy már más síneken mentek Gliwicétől párszáz méterre.

A nappal lassan estévé változott, a nap végleg eltűnt a horizonton, emiatt már nem volt akkora hőség a vagonban, mint délelőtt, sőt a szeptemberi szél szinte rögtön arra kényszerítette az embereket, hogy felöltözzenek. Edith Bleuer is rákényszerült arra, hogy visszavegye magára a barna kabátját, de annyira gyenge volt, annyira fájtak a megsebesült kezei, hogy segítség nélkül képtelen volt teljesíteni ezt az egyszerű feladatot - Ruth segített felvenni neki a ruhadarabot, amit ő aztán egy erőtlen mosollyal köszönt meg neki.

Csakis a csillagok meg a hold fénye ragyogott be mindent, amikor a vonat újra lassított. Idővel mesterséges fény is megjelent a füvön, egyenesen a fényforrrás felé mentek, ami mindenkiben szorongást és félelmet keltett. Később, egy hatalmas épület alatt mentek át, ami mint kiderült, őrtoronyként szolgált. Már a tábor közeléből éreztek valami büdös, égetett húshoz hasonló szagot, mely nem kellemes reakciót váltott ki az újonnan érkező zsidóknak, sőt egyesek hányni is kezdtek az üres vödörbe. Edith képtelen volt arra gondolni, hogy nemsokára majd parancsra el kell hagyja a vagon biztonságát, és bizonytalanságában magához ölelte a kislányt, aki sírva nézett körbe, hogy választ kapjon a kérdéseire.
A vonat még ment száz-kétszáz métert, és véglegesen megállt. Edith az ablakból nézte, amint különböző egyenruhás férfiak sorakoznak fel a rámpán vadul ugató kutyák társaságában.

- Leszállás! Gyorsabban! - ordított egy tiszt.
Csíkos ruhába öltözött, koszos foglyok nyitották ki az ajtókat, majd felszálltak a vagonra és mindenkit a lehető legkevesebb érzelemmel leszállítottak. Azokat, akik már nem voltak életben, agyonütötték, hogy biztosra menjenek, hogy tényleg élettelenek.
Edith és Ruth voltak az utolsók között, akik leszálltak a harmadik vagonból, ugyanis Edithnek semmi ereje nem volt már, és a csíkos ruhás fogoly is, aki megpróbált segíteni neki, hosszas erőlködés után tudta csak levonszolni a vagonból.
Egy ismeretlen százados nyájas megjegyzést kiabált a hadnagynak.