A Rózsa Hatalma

35. fejezet. ~ Álom és valóság

Edith Bleuer azon az estén teljesen összezavarodva ült az egyik hokedlin és csendben cigarettázott, mialatt folyton Dieter Weiss hadnagy járt az eszében. Stasiek sokszor oda akart menni hozzá, hogy finoman megkérdezze, mégis mi baja és mit tett a hadnagy, ám Edith fájdalmas és egyben dühös arcát látva inkább hagyta őt lenyugodni, még mielőtt rá is rendesen berágna. Kolja a szobájában kuksolt és egy Stasiektől kért cigarettát szívogatott, mialatt azokat a leírt verseit tökéletesítette csendesen, amelyeket a kedves és gyönyörű nővérnek szánt.

Edithben kavarogtak az érzések, és nagyon bántotta és bánta, hogy hagyta Dietert elszakadni tőle azért, mert ő képtelen volt bevallani és felvállalni az iránta érzett erős érzéseit. Halálra ítéltként rendkívüli nehéz fába fágta a fejszéjét, amikor akaratlanul is, de beleszeretett a saját ellenségébe, akinek az volt a parancsa, hogy elpusztítsa őt. Azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy mindent másképp csináljon, kezdve azzal, hogy elmondja Dieter Ralf Weissnek, mennyire szereti őt és mennyire tetszett neki az a csók valójában, de tudta jól, hogy már túl késő. Hülye volt és ostoba, amiért kifutott a barakkból. Érzéketlen és hálátlan, amiért Dieter az életét kockáztatta érte, segített neki, ápolta, ételt vitt neki és tiszta szívből szerette, ő pedig szívtelenül földbe tiporta a férfi érzéseit. Ott kellett volna maradnia vele és megadnia neki azt, amit megérdemel: egy őszinte csókot, amire mindketten borzasztóan vágytak.

"Meg tud-e nekem valaha is bocsátani, hogy elmenekültem?"

Mélyet szívott a cigarettából és a szeme sarkából a könnycseppét is gyorsan letörölte, még mielőtt Stasiek meglátná, és legszívesebben azonnal Dieterhez rohant volna, hogy puha ajkait milliónyi csókkal lepje el. Vágyott a lágy érintéseire, amiktől mindig libabőrös lett, a kedves és sokatmondó félmosolyaira, az igéző tekintetére és a varázslatos csókjára, melytől első alkalommal is eksztázisba került. Akárhányszor ért hozzá a bőréhez, egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette őt hatalmába, ami egyre és egyre erősödött, ám amikor levette a lányról az ujjait, a hideg futkosott a hátán az elégedetlenség és a vágy miatt. Féltékenység és szomorúság töltötte el, amikor rájött, hogy ezek után a férfi más nőket fog így megérinteni és más nőket fog megcsókolni csakis az ő hibája miatt.

- Gyere, Edita, induljunk - nyújtotta neki a kezét Stasiek, mire Edith sóhajtva elnyomta a cigarettát, de nem állt fel a helyéről.

- Én nem megyek, Stanisław - kulcsolta össze maga előtt a kezeit.

- Ne kezdd megint. Állj fel szépen és gyere, ne húzd az orrod - próbálta Stasiek felhúzni Edithet, de az kiszabadította magát a férfi kezei közül.

- Eszemben sincs. Meg akarnak ölni ott, érted?

- Miért akarnának téged megölni? Ne butáskodj! Csak a helyzeted miatt irigyek rád, szerencsés vagy! Nem mindenkinek adatik meg az, hogy ilyen könnyű munkája legyen. Ha pedig maradsz, a katonák ölnek meg, ha itt találnak.

A "szerencsés" szó hallatán Edith torka összeszorult és egyre jobban érezte azt, hogy képtelen levegőhöz jutni, hiszen a kórházi munka számára nagyon is nehéznek bizonyult. Minden egyes nap elvett belőle egy darabot az, amikor látta az embereket tehetetlenül feküdni és kínlódni, majd csendben távozni a túlvilágra, míg ő teljesen jó állapotban dolgozik mellettük és ő is ugyanolyan tehetetlen.
Még mielőtt Edith leállt volna veszekedni Stasiekkel vagy akár egyetlen egy szót kimondott volna, hangos lépteket hallottak meg vészesen gyorsan közeledni, majd egy nagyon fiatal katona lépett be mérgesen a barakkba, tekintete pedig rögtön Edithen állapodott meg. Stasiek riadtan és sápadtan kapta le a fejéről a sapkáját, majd amikor látta, hogy a katona elindul Edith felé, engedelmesen félreállt, nehogy magára haragítsa, szíve szerint azonban a katona elé állt volna Edith védelmében. Erősen ragadta meg a lányt a karjánál fogva, majd nem törődve azzal, hogy mennyire fáj Edithnek a szorítása, elkezdte erőszakosan az ajtó felé húzni.