A Rózsa Hatalma

10. fejezet.~Négylevelű szerencse

Két nap telt el úgy, hogy senki sem vett tudomást a fűben fekvő eszméletlen lányról, ám Ivana, a kedves nő a huszonkilencesből talált rá nemsokára, és addigra Edith arca teljesen piros színt öltött magára, égett a tüdeje a magas láztól, az ágyékától lefele viszont nem érzett semmit. Edith teljesen átfagyott a két nap során, Ivana egy pillanatra vissza kellett fogja a sírását, csakis azután tudott józanul gondolkodni és gyorsan kitalálni, hogy hogyan juttassa vissza Edith Bleuert feltűnés nélkül a huszonkilencesbe.
Amikor a beosztott foglyok a halottakkal teli kordéval járták a kettes tábort, hogy összeszedjék a barakkok mellől a holttesteket, Ivana erőlködve húzta fel, majd futásnak eredt, még mielőtt Edith a kordére kerülne, s így jutott el vele a huszonhatos barakkig, ahova elbújtak pár percig. Az ottani foglyok furcsa tekintetekkel méregették őket, míg végül az egyik hátulról mérgesen felhorkant: - Mit keresel itt, te lány? Tűnj el innen, s vidd a hullát is, még mielőtt bajt hoznál a mi fejünkre is! Na, mozgás!

Ivana újra fújtatva emelte fel az eszméletlen lányt, remegve merészkedett ki a barakkból a nő parancsára, majd néhol már csak ráncigálva a barátnőjét a sárban, de kitartóan húzta őt a huszonkilences barakk felé; tíz perc múlva zihálva húzta be a barakkba, majd a fal mentén leereszkedett, hogy kifújja magát.

- Miért hoztad vissza, Ivana? Az már egy hulla. Dobd ki!

- Nem, Dominika, nem halott - válaszolta egy perc múlva. - Segítenünk kell egymáson, nem emlékszel arra, amit Olga mondott?

Olga Dabrowszka halála a barakk összes foglyát nagyon megérintette, de egyikük sem szenvedett annyit, mint Dominika Nowak, amikor elválasztották őket egymástól. Olgával gyerekkoruk óta elválaszthatatlan barátnők voltak, és ő volt az egyetlen, akit Olga mindenkinél jobban meg akart védeni akár az élete árán is; ez be is következett, amikor Dominika tífuszos lett, és Olga felelőségteljesen átvette barátnője fejkendőjét, hogy őt vigyék el Dominika helyett.
A barakkban egy pillanat alatt síri csend lett, amint Ivana Olga nevét kiejtette. Dominika egy pillanat alatt leugrott a priccsről és Ivana felé vette az irányát, haragos tekintetével minden foglyot elijesztve maga mellől.

- Igen Ivana, és Olga pontosan emiatt halt meg!

Ivana nehézkesen felállt, Dominikához lépett és megragadta őt a ruhájánál fogva: - Ne felejtsd el, hogy Olga érted tette, amit tett. Ne hibáztasd magad, de másokat sem, hogy segíteni akarnak embereken!

Dominikán látni lehetett, hogy könnyek gyűlnek a szemeibe, de mielőtt bárki meglátta volna a gyengeséget benne, alsó ajkát beharapva fordult el Ivanától, majd kitrappolt a barakkból, erősen becsapva maga mögött az ajtót. Ivana ekkor hallotta meg az eszméletlen lány rekedtes hangját, ahogy fájdalmasan felnyögött és próbált tudomást venni az őt körülvevő dolgokról, ám láza annyira magas volt, hogy képtelen volt kinyitni a szemeit, vagy akár egy értelmes szót kimondani. Ivana két nő segítségével a priccsre fektette a remegő lányt, majd két szürke pokrócot terített rá, hogy Edith minél hamarabb felmelegedjen.

Három óra kellett Edithnek ahhoz, hogy ki tudja nyitni a láztól csillogó szemeit, vízkékszín tekintete Ivana arcát fürkészte mindvégig, ahogy a nő mellette ül és épp beszél egy másik nővel, ám amikor hallotta, hogy a lány gyorsabban szedte a levegőt, újból felé fordult.

- Csak lassan, Edith - suttogta az Edith fölött tornyosuló lány. Edith szemei sarkába sós könnyek gyűltek, ahogy a tiszt haragos szempárjára gondolt, a saját nevére, a papára, a mamára, Pierre gyermeteg arcára és egykori otthonára, az imádott Drezdára. - Jézusom, még mindig nagyon magas a lázad. Várj, mindjárt visszajövök - szólt újra, közben levette a kendőt a fejéről, így mindenki jól szemügyre vehette a csupasz fejét és rövid haját, mely alig nőtt egy fél centit. Edith érezte, hogy az arca már nem csak a láztól, hanem a szégyentől is vörösödik, de ahhoz se volt ereje, hogy a kezeivel eltakarja az arcát és könnyezve várta, hogy Ivana végre visszatérjen.