A Rózsa Hatalma

21. fejezet.~Szabadnap Birkenauban

Dieter tényleg segített neki azon nap, azonnal intézkedett a lány érdekében, amilyen gyorsan csak tudott.
Ahogy kinyitotta a szemeit, kikászálódott a priccsről, felkapta zubbonyát és csizmáit, majd indult is a főtábor főkapuihoz.
Korán reggel volt még, ám ő máris leutazott teherautóval egészen Birkenauig a főtáborból, a létszámellenőrzés előtt, hogy ő olvassa fel a számokat e kivételes alkalommal.
Hullt a hó, már a bokájáig ért, minden egyes lépésénél a csizmái újra meg újra belesüppedtek a frissen hullott fehér rétegekbe.

Elkezdte felolvasni a tábori neveket. Férfias hangja haragos szélként süvített a fagyoskodó foglyok felé, mindegyiknek elsápadt, sovány, csontos arca volt.
Amikor a lány számához ért, azonnal bepipálta, hogy jelen volt, majd az utolsó számot is felolvasva, mindenkit a Kanadába küldött.

Egy fogoly sem volt a területen, a tábor néma csendbe burkolózott.
Bement a huszonkilences barakkba, hogy megnézze, mi is van a lánnyal. Ott feküdt, remegve a láztól.
Előhúzta a kulacsát, ami teljesen fel volt töltve friss vízzel. Felbontotta, majd megitatta a lánnyal, remélve, hogy ez majd segít rajta. Muszáj volt belediktálnia az összeset, érezte és tudta, hogy a lány lázas és ez volt az egyetlen, leggyorsabb módja, hogy segítsen rajta.
Elővette a tábla csokoládéját is, amit még a tiszti kantinból vett pár márkáért, majd letört belőle egy kockát és a lány alsó ajkához érintette, kicsit elkenve azon.
A lány lenyalta onnan és kérlelően felnézett rá. A szájába tette, mire Edith azonnal megette. Edithnek összefolyt a nyál a szájában, ahogy megérezte a csokoládé finom, édes ízét. Dieter összecsomagolta a többit, majd a lány kezébe adta.

- Sem az őrök, sem a kápók nem jönnek ellenőrízni, elintézem én, úgyhogy aggodalomra semmi ok.

A lány lassan lehunyta a szemét és magához szorította a tábla csokit.

- Hogyan hálálhatnám meg? - suttogta, mire a tiszt elnézett, aztán megint vissza, rá.

- Majd megtudod, most csak pihenj.

- Kérem...ha látja az apámat, mondja meg neki, hogy szeretem.

- Rendben, megmondom majd neki.

Azzal a tiszt kilépett a barakkból, elmondva, hogy mindent ellenőrzött ő maga, senki sincs ott bent. Úgy döntött, nem megy vissza a főtáborba, hanem Birkenauban marad, mert úgyis még be kell néznie a lányhoz, még a foglyok munkaidejének lejárta előtt, és még van pár kitöltendő irata, amiket el kell végeznie. Majd azokkal elüti az időt.

Szó nélkül hagyta el a női tábort. Az egyik krematórium előtt ment el, amitől kissé elfogta a hányinger. Hatalmas kéményéből tömény füst tört ki és foszlott szerte a levegőben. Nem törődött vele, hiszen tudta mi van ott bent. Embereket égetnek a Sonderkommando tagjai. Ő csak egyetlen egyszer volt ott bent, de soha nem kívánkozott visszamenni oda önszántából. Látta ott a halottakat. Látott mindent, ami ott végbe ment.

Már lassan három órája ült azon a kopott széken, lábai elzsibbadtak, néha meg kellett őket ráznia, hogy érezze, igenis él.
Elvégezte azon iratok kitöltését, amik még hátramaradtak, miután pedig lefirkantotta az utolsó betűt is, sóhajtva dőlt hátra a széken.

Felnézett a plafonra, megdörzsölte szemeit, kifújta magát. Nem tudott koncentrálni az egészre, minden második másodpercben a lányra terelődött a figyelme. Ideje lesz visszamennie hozzá, hogy vigyen neki friss vizet, hátha valahogy le tudják csillapítani a lázát.
Megtöltötte a kulacsot hideg vízzel, majd megfordult, kiment az épületből és indult is azon az úton, amely a legrövidebben a lányhoz vezetett.